Vass Vilmos nevét nagyon kevesen ismerik, pedig az 1956-os forradalomban is nagy szerepet játszó pécsi vájár az István-aknán alakult forradalmi munkástanács egyik vezető alakja volt. A városban nincs névtáblája, nem neveztek el róla utcát, az interneten pedig alig lehet képet találni róla. Vass Vilmos az 1956-os forradalom előtt 5 évet szenvedett börtönben, rabmunkával és talán ő az egyetlen olyan pécsi forradalmár, akinek visszaemlékezéséből megismerhetjük a szabadságharc előtti évtized kommunizmusában bebörtönzöttek életét.
Vass Vilmos 1926-ban született Pécsett, 1946-ban érettségizett a Nagy Lajos Gimnáziumban, majd az akkoriban Erzsébet Tudományegyetemnek hívott pécsi egyetemre járt, azonban onnan fél év után kizárták. Budapestre ment, ahol kitanulta a villanyhegesztő szakmát. Vass 1943-ban már tagja volt az akkor illegális Szociáldemokrata Pártnak. Életének főbb eseményeit és fordulópontjait Trebbin Ágost gyűjtötte össze Vass visszaemlékezése alapján.
A Szociáldemokrata Párt feloszlása után „illegális szociáldemokrata tevékenységért” Vasst 15 év börtönre ítélték. Így emlékezett vissza elfogására:
„1951. áprilisában tartalékos kiképzésre hívtak be egy Veszprém megyei kiképző táborba, de júniusban megszöktem, miután megtudtam, hogy nyomoz utánam az ÁVH. 1952. április 2-án fogtak el az ÁVH-s nyomozók Kaposváron, letartóztatásom során megsebesültem. Az ügyemet csaknem egyesztendős nyomozás után 1953. január 21-én tárgyalták. Tizenöt év börtönre ítéltek a fennálló társadalmi rend erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával. ”
Azt feltehetően hozzá sem kellene tenni, hogy Vass pere – akárcsak sok más per 1956 előtt – előre lebeszélt, betanult forgatókönyv alapján rendezett koncepciós per volt, a vallomás kikényszerítésében pedig nagy szerepet játszott a vallatók ökle, nem csak kérdéseik. Vass először az egyik hírhedten kemény „magyar gulágra”, a márianosztrai börtönbe került, melyet 1950-től az ÁVH vezetett.
„Ide elsősorban olyan súlyos politikai elítélteket hoztak, akik kezdetben főleg a háborús népellenes bűntetteket elkövetők kategóriájából kerültek ki, hamarosan azonban Márianosztra lett a börtönök büntetőintézete. Sorra érkeztek a koncepciós perek elítéltjei: népellenes bűnöket elkövetők, más börtönökben, munkatáborokban rossz magaviselettel bírók, munkamegtagadók, lázítók, szökéssel próbálkozók” – írja Vass.
Márianosztrán az élet kegyetlen volt. Kifejezetten télen szerették magánzárkába zárni az elítélteket, mert a fázás maga volt a büntetés az alvásra alkalmatlan törött deszkapriccseken pár rongyban vacogó bebörtönzötteknek.
Nyáron ezzel szemben a sötétzárkát használták többet, ami alig szellőzött, és szinte semennyi levegő nem jutott be oda, aki levetkőzött a fülledt lyukban, azt vagy megverték, vagy nem kapott enni. Papíron Márianosztrán 900 rab élhetett, de mikor Vass ide került, már majdnem 2 ezer elítélt zsúfolódott itt össze. A cellákban egyébként csak egy mosdótál, egy vizesvödör és egy vécéként funkcionáló kübli volt. A 2-3 fős zárkákban 8 ember sínylődött, akinek nem jutott ágy, az szalmazsákon húzta meg magát. Heti 4-5 alkalommal volt séta az udvaron, ami azt jelentette, hogy 20-30 percig libasorban, hátra tett kézzel meneteltek.
Vasst 1953 nyarán a várpalotai rabbányába került, ami ugyan nem volt egy leányálom, de jobb körülmények között élt itt, mint Márianosztrán.
„A rabtábor jellegzetes büntetés-végrehajtási létesítmény volt. Öt méter magas, kettős szögesdrótkerítés vette körül, a négy sarkán magas őrtornyokkal, bennük éjjel-nappal géppisztolyos őrséggel. Éjszakánként is nappali világosság árasztotta el a tábort, kutyás őrök járták a környékét. A kerítés megközelítése tilos volt, első figyelmeztetés után lőttek. Bár az élet nem volt könnyű, összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a börtönben” – írja.
A „jobb” persze viszonylagos fogalom ebben az esetben:
„A termelés akkor még nem volt megfelelően gépesítve, a fő munkaeszköz a csákány és a szívlapát volt, a fizikai erőfeszítés döntő szerepet játszott. Sújtólég nem volt ugyan, de omlás, vízbetörés elég gyakran, többen meghaltak a rabok közül. Történtek súlyosabb balesetek, nekem például eltört a bal könyököm” – számolt be a rabmunkáról Vass.
Elvileg fizetésért dolgoztak, de keresetükből szinte semmit nem láttak, a rabok fizetésének körülbelül 90 százalékát különféle jogcímenként levonták. Dolgozni viszont sokat kellett és keményen.
„Várpalotán elvárták, hogy havonta legalább 80 százalékos teljesítményt nyújtsunk. Az adott körülmények között ez igen nagy erőfeszítést igényelt. Aki nem tudta nyújtani ezt a teljesítményt, azt visszavitték a börtönbe egy idő után” – írja.
Vass Vilmos 15 év helyett 5 után szabadult, 1956-ban. István-aknán lett vájár, majd a forradalmi munkástanács vezetője.
„Pénteken, 1956. október 26-án az aknán szerveztük a forradalmat. Újjáalakult az akna munkástanácsa, amelybe Málics Ottót és engem is beválasztottak. Úgy emlékszem, hogy engem választottak meg a tanács elnökének. Mi ketten voltunk a hangadók. Nagy létszámú munkástanács volt, lehettek benne vagy hetvenen. Szombaton, október 27-én bányászgyűlés volt az akna udvarán. Lehetett ott vagy ezer bányász. Munkáról szó sem volt. Felmentem az akna-épület erkélyére, és felolvastam a pontokba szedett követeléseket. Nagy éljenzéssel fogadták” – írja Vass.
A forradalom leverését követően Vass az Egyesült Államokba emigrált.
Forrás: Hetedhéthatár, Trebbin Ágost: Kalandozások a régi Pécs városában
