Hatvankét évesen jelentkezett első könyvével a magyar vadászati élet egyik jól ismert, prominens alakja, a szoros baranyai kötődésekkel is bíró Palkovics György. Az idei könyvhétre megjelent Kakpuszta című novellakötetében az író az egykor Nagybajom mellett található, immár negyven éve kihalt szülőfalujának állít gyönyörű emléket. Szeptember 27-én 18 órától a szerző különleges időutazásra várja az érdeklődőket a Művészetek és Irodalom Házába.
A 20-as, 30-as évek paraszti élete, szokásai, hitvilága, ünnepei és gyászai elevenednek meg Palkovics György első, önéletrajzi ihletésű könyvében. Történetei nem a világháború előtt, hanem az 50-es és a 70 évek között játszódnak. Kakpusztát ugyanis nem érték el a civilizáció (akkori) vívmányai: nem vezették be az áramot, nem kaptak aszfaltos utat, s téeszt sem alapítottak a hatszáz fős somogyi faluban.
A műben szinte mesébe illő alakok jelennek meg: a szerző felmenői mellett a falu karakteres alakjairól fest portrékat az író, akinek áradó mesélőkedve, erősen anekdotikus írásmódja egyik novelláról a másikra hajtja olvasóját. Mindez egy sajátos, a világ minden apró rezdülésére érzékeny gyermek látásmódján keresztül jelenik meg, ám Palkovics György mégis optimista bölcsességgel láttatja meghatározó élményeit.
– Régóta dédelgetett vágyam volt, hogy írok a gyerekkoromról, felmenőimről, köztük nagyanyámról, aki írástudatlan ember létére hihetetlen életbölcsességgel volt megáldva – meséli a szerző. – A 70-es években, mikor a falu kezdett elnéptelenedni, ez az érzés tovább erősödött bennem, szerettem volna ezt a különleges világot megörökíteni, azért is, mert egyre inkább láttam: az emberek boldogsága nem attól függ, földes szobában laknak-e, s van-e villanyuk.
– Mennyiben volt különleges élettér Kakpuszta?
– Már elhelyezkedésében is, egy öt-hatezer hektáros somogyi erdő mélyén terült el a maga 117 házával, amelyek tíz kilométer hosszan, jobbra-balra elágazó utak menték épültek, köztük szántókkal, legelőkkel, amelyek alig tették ki az összterület tíz százalékát. Ezek a körülmények akadályozták a falu infrastruktúrájának fejlődését. A falubeliek így az én gyerekkoromban is a 20-as, 30-as évek szintjén éltek, a település gyakorlatilag önellátó volt, a kis vegyesboltunkban az egyik oldalon vasvillát, gumicsizmát és szöget árultak, a másik felén cukor, élesztő és fűszerek voltak. Minden más helyben megtermett.
– Milyen nyomot hagyott mindez a helyieken?
– Összetartó közösség volt, a házakat sose zárták, s arra sem emlékszem, hogy lopás egyáltalán történt-e. Az emberek egymást sarkallták a munkában, a lustábbakkal egyszerűen szóba se álltak, és a kocsmában sem fizetett nekik senki. Hívő közeg volt, saját templomot is építettek, és erősen hittek a túlvilágban, bűneik bocsánatában.
– Mi az a kakpusztai örökség, ami későbbi élete során segítette?
– Öreganyám szavaival azt kellett megtanulni, hogy „fiam a bajban csak magadra számíthatsz”. Nagyon kreatívnak kellett lenni a problémák megoldásában, például a játékainkat is magunk gyártottuk. Megbíztak egymásban az emberek, s ennek terhét időnként a mai napig érzem, ha nem rendes ember kerül az utamba. A természet tisztelete és szeretete a vérünkben volt, ahogy a vadászat is.
– Ami később élete egyik legmeghatározóbb élménye lett…
– Amikor kint vigyáztunk az állatokra, figyeltem a madarak vonulását, láttuk a szarvasokat, gyakran vaddisznóval is találkoztunk, és a családban is nagy hagyományai voltak a vadászatnak. Kaposvári középiskolás éveimet követően Keszthelyen tanultam agrármérnöknek, ahonnan Magasbakonyba kerültem, majd a hetvenes évek közepétől kilenc éven át voltam rezervátumvezető fővadász Tatán, közben vadbiológusi képesítést szereztem. 1984-ben kerültem a minisztériumba, ahol a kormányvadászatnál tevékenykedtem, majd a ’90-es évektől a Mavad Zrt.-ben és a Fauna Zrt.-ben töltöttem be vezetői posztot. Szerencsés véletlenek révén kerültem Baranyába, ahol egy Gödre, Baranyajenő és Szágy által övezett területet béreltünk ki vadászatra. Baranyaszentgyörgyön felújítottam egy szép svábházat, közben kikerekedett egy itteni kis birtok is közel 900 hektáros vadaskerttel, ahol vadásztatást folytatunk, sok külföldi vendég jár hozzánk. Ezen a zselici tájon nagyon jól érzem magam, immár második hazámnak tartom.
– Készül már a Kakpuszta folytatása is.
– Örömmel lepődtem meg, hogy ilyen kedvezően fogadták az olvasók az első kötetet: innen jön a folytatás. A második könyv címe öreganyám szavait idézi: „A zisten fölvitte a dógomat”, amely az érettségitől öleli fel életem egy hosszabb időszakát. Szó lesz benne természetesen a kormányvadászatról is. Mindig is érdekeltek a különféle karakterek, személyiségjegyek – e téren szerzett tapasztalataimat is beleszövöm az új könyvbe. Olyan történeteket szeretnék írni, amelyek jellemzőek a pályámra, de emellett szépek, érdekesek és emberiek is. A szeptember 27-ei felolvasóesten ezen új írásokból is ízelítőt kaphat a pécsi közönség.
