Négy gyermeke van, s több mint húsz esztendeje tanít Zalay Szabolcs, a patinás Leőwey Gimnázium másfél éve megválasztott igazgatója. Az újfajta pedagógiai módszereiről is ismert szakembert arról kérdeztük, mi vitte a tanári pályára, mások-e a mai fiatalok, mint a korábbiak, s milyen álmokat dédelget?
– Nem akart pedagógus, tanár lenni. Miért?
– Egy átlagember akár két évtizedet is lehúzhat oktatási intézményekben diákként, hallgatóként, mégis a legtöbben egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány jó tanárunk volt. Úgy éreztem, baj van a pedagógiával, ezért kezdetben inkább filmrendezői álmokat dédelgettem, majd a humán beállítottságom miatt a jogi kart vettem célba, a tanári hivatás csak később kezdett érdekelni.
– Mi tántorította el végül a jogi pályától, s eredeti álmától?
– Másfél évet jártam az egyetemre, s ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek: nem ezt a hivatást rendelte nekem a sors, messze vitt az álmaimtól. S ahogy kedvenc történetem hőse, Toldi Miklós elhajította a malomkövet, én is eldobtam magamtól a jogi doktori címet, helyette később neveléstudományból szereztem doktori fokozatot. Viszont az a pillanat nem volt könnyű: a joghallgatóból újságkihordó lett télvíz idején, szegény jó szüleim kétségbeesett tiltakozása ellenére. Ugyanabban az évben szeptembertől, a hajnali munka mellett, magyar-esztétika szakon ismét elkezdtem tanulni.
– A szabad világnézet, lazaság volt vonzó?
– Maga a bölcsészvilág, az ottani miliő állt hozzám közel. Soha nem felejtem el a „Makári Tanszéken” tartott órákat, a filozófiai mélységű diskurzusainkat, Bereményi Géza éjszakába nyúló előadásait. De nagyon rövid idő alatt erről a világról is kiderült, hogy a nihilbe, az ürességbe vezet. Többre, másra vágytam. S a Jóisten megsegített: megismertem egy gyönyörű nőt, feleségül vettem, s másodévesen már családot alapítottam; ma már négy gyermekem van. A tanulást egyre komolyabban vettem, s egyre jobban érdekelt a pedagógia is. Ez nagyrészt Pap Gábor művészettörténésznek, a magyar műveltség kutatójának és Klein Sándornak a humanisztikus pszichológia képviselőjének volt köszönhető, akik élvezetes előadásaikkal vonzóvá tették számomra a tanítást. Kezdett összeállni a képem arról, hogyan lehetne kialakítani a saját pedagógiámat, hogyan lehetne másképp, jól, jobban tanítani. Addigra 25 éves lettem.
– Egyértelmű volt, hogy a Leőweyt választja majd?
– Végzősként több belvárosi iskolába is beadtam a pályázatomat, köztük a Leőweybe is. Itt az volt a különlegesség, hogy több jelölt között nekem is tesztórát kellett tartanom, amelyen már azokat az egyedi módszereket alkalmaztam, amelyeket előtte füzetbe gyűjtöttem magamnak. Tudtam: a tanóra minősége, milyensége, mélysége kizárólag a tanáron múlik; hogy bele kell vinnünk a gyerekeket a saját világunkba, a külvilágot pedig zsilippel kell kizárni. A tanárnak különös atmoszférát kell teremtenie. Ez alapján vettek fel ide 1991-ben. Jól emlékszem, hogy az egyik első órám előtt üvöltözést hallottam egy harmadikos osztály terméből, ahova éppen tanítani mentem; odabent az asztalon táncolt az egyik fiatal, a többiek tomboltak, nekem pedig éppen Adyról kellett volna előadást tartanom. Akkor nagyapám lemezjátszóját és Cseh Tamás dalát, a Suhannak, visszaszállnak a legendák című számot hívtam segítségül, és sikeres is lett a gyerekek kizökkentése. Az órán utána másról sem beszéltünk, mint a dal mondanivalójáról: „Életben vagy-e még, vagy halott voltál ez ideig?”, s arról, hogy ez Adyval hogyan hozható összefüggésbe. Ez volt az a pillanat, amikor tanárrá váltam.
– A mai fiatalokkal is ilyen egyszerű?
– Több mint húsz éve tanítok, négy gyermekem van, így azt hiszem, sok mindent láttam már. Szerintem nincsenek régi és mai fiatalok, még ha a mai világban több információ, inger is éri a gyerekeket. Szeretni kell őket, érezni kell az igényeiket, rezgéseiket. Meg kell tanítani őket arra, hogyan hozzanak jó és gyors döntéseket, mint a jedilovagok. Egy tanárnak értenie kell a szakmájához, fegyelmet kell tudnia tartani és kedvelnie kell a fiatalokat. Ha ez a három tulajdonság rendelkezésre áll, vérbeli pedagógusról van szó. Ha következetesek vagyunk, megtartunk bizonyos szabályokat, a gyerekek könnyen és gyorsan változtathatóak. Akár óráról órára.
– A Leőweyben segítségével indult el egy új pedagógiai módszer, önből pedig többszörös nagypapa lesz lassan. Mivel lenne elégedett három év múlva?
– Azt szeretném, ha innen mindenki vinne magával valami maradandót. Éppen ezért készítünk portfóliót, életrajzot a diákjainkról, sikereikről, eredményeikről, emlékeikről. Ezért tartunk a tanáraimmal rendszeres elemző értekezleteket, vezettem be komoly minőségellenőrzést, ezért ülök be én is tanártársaim óráira is. Három év múlva elégedett lennék azzal, ha az épületünk tulajdonosával, a Ciszterci Renddel kötött szerződés alapján sikerülne felújítani a gyönyörű Szent István téri gimnáziumot, ha addigra a belső fejlesztéseknek is látszanának már az eredményei, ha a tehetségek egyedi fejlesztése mellett erősödne a közösségi szemléletünk. Ami a magánéletemet illeti, azt szeretném, ha a nagyszüleim életének mintájára egy-egy vasárnapi ebéd után mindannyian órákig együtt tudnánk anekdotázni. Ha ezek a dolgok összejönnek, már elégedett leszek.
