Az örök kérdés: most akkor Pécsett, Pécsen, vagy mindkettő?

Idegesíti, hogy ha valaki azt mondja, hogy „Pécsen”? Kiakad attól, ha mások meg azt szajkózzák, hogy „Pécsett”? Az őrületbe kergeti, hogy senki nem tudja megmondani a tutit ezzel az ősi városi problémával kapcsolatban? Mi viszont most kísérletet teszünk arra, hogy egyszer és mindenkorra letisztázzuk ezt a pécsieket hosszú ideje megosztó nyelvészeti gubancot. Csak, hogy szerethessék Önt, akár Pécsen él, akár Pécsett.

Pécsett vagy Pécsen? A pécsieket kevés dolog viseli meg jobban ennél az örök érvényű nyelvi dilemmánál. Van aki kiáll a ma már sokak számára öregesnek hangzó „Pécsett” mellett, és akadnak szép számmal olyanok is, akik a pokolra kívánják ezt, és inkább a sokkal egyszerűbbnek és gördülékenyebbnek tűnő „Pécsen” szóval élnek helyette. Persze, sok pécsi tisztában van azzal is, hogy mindkét verzió helyes – csak épp nem tudnak dönteni abban, hogy melyiket használják.

Mivel pedig szerkesztőségünkbe is alapvetően heti rendszerességgel érkeznek olyan reklamációk és megjegyzések, melyek cikkeinkben az egyik, vagy épp a másik forma használatát szorgalmazzák, ezért úgy láttuk helyesnek, ha végre tiszta vizet öntünk a pohárba. A probléma megoldásában Pesti János pécsi nyelvész segített nekünk.

A lényeg az – kezdte a nyelvész –, hogy néhány magyar városnév esetében alkalmazható -ott, -ett, -ött, és -t toldalék, melyek a helyhatározókat alkotó régi toldalékok maradványai. Ezek egykoron a helyhatározóknak ugyanúgy toldalékjai voltak, mint ma a -ban/-ben, az -on/-en/-ön, vagy a -nál/-nél. Az -ott, -ett, -ött, és -t toldalékok olyan ma is használatos, valóságos helyre utaló határozókból – szaknyelven lokatívuszokból – erednek, mint például az itt, ott, emitt, amott, hanyatt, mindenütt, előtt, vagy az iránt.

A „Pécsett” tehát egy archaikus, régies forma, mely egyébként a 19. században az egyetlen használati módja volt a szónak. Pesti János elmondta, hogy a „Pécsettnek” egyfajta ünnepélyes, ízes, nosztalgikus csengése van, melyet ugyan sokan ma már furcsának tartanak, de ettől a szó még nem lesz kevésbé helyes nyelvészeti szempontból. Ha pedig választani lehet – tette hozzá – ő maga is ezt a változatot használja szívesebben.

A nyelvész ezután hozzátette, hogy a „Pécsetthez” hasonlóan használják még a régies toldalékmaradványt néhány város esetében. Ilyen például a Győrött a Győrben helyett, a Fehérvárott a Fehérváron helyett, vagy a Vácott a Vácon helyett. Az azonban a nyelvészet egyik érdekes rejtélye, hogy bizony sok olyan városnév létezik, melyek esetében ez az írás és kiejtésmód nem alakult ki.

De mikor és miért lett a „Pécsettből” a ma egyre inkább elterjedt „Pécsen”? Pesti János kifejtette, hogy a váltás nagyjából a 20. század fordulójára tehető, ami feltehetően azért ment végbe, mert a köznevek esetében értelemszerűen sokkal gyakoribb volt a külviszonyra és a belviszonyra utaló ragok használata (tehát a -ban/ben, és az -on/en/ön). A városneveknél ugyanis nyilván sokkal többször használták az olyan mindennapi szavakat, mint például az „asztalon” és a „házban”. Ebből kifolyólag pedig apránként egyre kényelmesebbé és egyszerűbbé vált a tulajdonnevekhez is ezeket a ragokat hozzátoldani.

A két verzió azonban nem üti ki egymást – hangsúlyozta a nyelvész – az egyik csupán ritkább és régiesebb hangzású a másiknál. Senkiben ne legyen tehát kétség a helyes használati forma iránt, mondta, a választás a miénk.

Az viszont más kérdés, hogy az archaikus „Pécsett” szó a „Pécsenhez” képest egyre kevésbé van jelen a közbeszédben, ami kissé aggasztja a nyelvészt. Kár lenne ugyanis azért, ha kiveszne a nyelvből ez a múltidéző, antik kiejtésmód. Az ilyen régies hangulatú szavak megőrzése pedig a nyelvi műveltség, a magyar nyelv oktatásának felelőssége, hiszen nem lenne szabad elfelejteni ezeket a stílusos szavakat, fel kell karolni és tovább kell adni őket. Mert ezeknek a szavaknak a használata nem műveletlenség. Ha viszont egyre több ember kezdi el szégyellni a „Pécsettet” akkor apránként sajnos kiveszhet a magyar nyelvből.