Nem hiszem, hogy Lipics Zsolt különösebben rossz színházat csinál majd. Nem valószínű az sem, hogy vezetése alatt romlana a Pécsi Nemzeti Színház népszerűsége vagy szakmai megítélése. De kevés esélyét látom annak, hogy képes lesz túlnőni a saját árnyékán, vagy kitörni a helyi érdekű útvesztőből.
MESTER ZOLTÁN JEGYZETE
Ennek oka nem (feltétlenül és kizárólag) a szakmai színvonal, a szándék vagy felkészültség foka és milyensége, hanem a politikai kiszolgáltatottság ténye. A hatalomtól való függés mértékét és gyakorlati formáját ugyanis a hatalom fogja meghatározni kénye-kedve szerint.
Akárhány interjút, fennkölt nyilatkozatot lehet adni arról, hogy erről szó sincs, a színházi világ nem erről szól, a színház és színházi ember a politikán felül lebeg és létezik, kezét nem szennyezi, még ruhája széle sem lesz piszkos sohasem, hiába.
Ma már ezt senki nem hiszi el, és aki ilyet állít, az hazudik vagy nagyon súlyos önámításban van. Mert a magyar valóság közben egészen más képet mutat. A különbség mégis az erre való törekvésben, közéleti aktivitás és pártpolitika elválasztásában, és persze a függés mértékben van.
Még akkor is, ha a NER-ben nincsen csak kicsit függés.
Ahogy nincsen önállóság és szabad akarat, különvélemény sem (lásd legutóbb Index meg SZFE). Hiába tűnik néha úgy. Amit annak hiszünk, az látszat csupán, mert jól és szűkre szabott keretek között létezhet csak. Mert valaki engedi. A NER számára ez értelmezhetetlen veszteség, mert így ritkán lehet kiemelkedő alkotást létrehozni. Annak általában a teljes művészi szabadság feltétele.
A velünk élő kultúrkampf lényege, hogy a független alkotót biztonságos rezervátumba zárva tűri csak meg. Ott is azért, hogy el lehessen menni hüledezni, néhány dörgedelmes cikket írni, elmondani, hogy lám itt a független és kritikus színház, hát ezért sivalkodtatok? De a nyakörv, még ha selyemből is, azért van, hogy a kellő pillanatban szorítani lehessen rajta. Nehogy felpiszkálják államtitkárhelyettes úr ízlését, vagy megsértsék a három kötelezőn túl más színtartományt értelmezni képtelen random pártfunkcionárius lelkivilágát.
Lényegtelen, hogy a nyílt cenzúra otromba vagy az öncenzúra finomabb formájában, de mindenképpen jelen lesz a hatalom akarata a színházban.
Mert a zenészt ez a pohos, feszülő inges, izzadság- és pörköltszagú úr fizeti, és hiába tud ez az úr mulatni úgy istenigazából, csak akkor húzza ki az összegyűrt ezrest a farzsebéből, ha a kedvenc muzsikája szól. A zenei ízlése pedig, már nem sértésként, de nem túl változatos. Viszont szereti ráerőltetni másokra.
Ha kétség nem is fér a leendő igazgató legjobb szándékához és jóra való törekvéséhez, sőt még apolitikus mivoltához és őszinte hitéhez a politikamentes kultúracsinálásban, nem ő dönt róla. A kinevezését lehetővé tevő hatalom az elmúlt tíz évben éppen fentiek ellentétjében jeleskedett: a független, kritikus hangok ellehetetlenítésében, a NER-be betagozódni nem szándékozó művészek kikoplaltatásában, a saját üzenet kritika nélküli továbbításában jeleskedők pozícióba helyezésében, a pártízlés egy egész országra erőltetésében.
A függetlennek nevezett, szabadon gondolkodó, más hangoknak is teret adó, kritikus színház elsorvasztásában és kiszorításában.
Ettől függetlenül könnyen lehet, hogy mégis nekik van igazuk. Talán ezek a furcsa idők, amiben élünk, rugalmasságot és gyakorlatiasságot követelnek meg egy bizonyos szint felett, és egy bizonyos szint alatt. De akkor sem tudom, mennyire életbiztosítás egy ilyen hatalom támogatottjának lenni, elfogadni olyasvalaki patronálását, aki hivatásszerűen gyakorolja többek között színházi szakmabeliek cenzúrázását és rágalmazását.
Vajon a szocializmus évtizedeihez már most kísértetiesen hasonlító mindennapjainkban simán meg lehetett volna valósítani, hogy újra vidékre belsőemigráljon a magyar kultúra színe-java? Azt láttuk már, hogy a Pécsre száműzött értelmiség mekkora kulturális tőkét képes felhalmozni, éppen kitartott az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséig.
A színház ugyanis akkor jó, ha jelentősége túlmutat saját magán. Progresszív, előremutató, a kort meghaladó, társadalmi változásokat megjósoló szellemi műhely.
Persze lehet, hogy kevesen szeretnénk ennek látni.
A gyakorlatában zsarolásként működő színháztámogatási rendszer amúgy sem tesz ilyet lehetővé. Nem tetszik a zene? Fizesd te a muzsikust. Könnyen lehet, hogy ebben a viszonyban akármelyik önkormányzatnak, társulatnak, színházvezetésnek eleve nincsen túl nagy mozgástere. De az is lehet, hogy talán éppen ezek a helyzetek adnak lehetőséget felülemelkedni saját magunkon.
Nem minden áron kell a teremben maradni, ha nem tetszik a zene.
Nem irigylem egyik szereplőtől sem a helyzetét, mások által írt, folyton változó szabályok szerint kell rendezni saját és mások életét. De ezt a dalt már nekik kell végigjátszani, amihez szükség lesz minden lelki erőre. Például amikor a társulat és a nézők szemébe kell nézni, mert az a bizonyos, kiszámíthatatlan, kicsit mindig kapatos úr feláll, és új számot, vagy egy-két zenész cseréjét kéri.
Így vagy úgy, de a számlát nekünk kell majd kiegyenlíteni a végén.
