Sok-sok régi busójárásos képpel kívánunk mindenkinek kellemes tavaszvárást és téltemetést!
Február 8-án indul a minden évben hatalmas sikert arató mohácsi busójárás, vagy ahogy a turistalátványossággá vált népszokást meghonosító, Mohács környékére települt balkáni sokácok hívták, a „poklade”, azaz a „karnevál”. A busójárás idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg, régen farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartott a mulatás.
A római katolikus délszlávok és a sokácok beöltözős (avagy „alakoskodó”) menete a közelmúltban több elismerést is kapott, például 2009-ben felvették az UNESCO szellemi örökségeket tartalmazó listájára, 2012-ben pedig hungarikummá nyilvánították.
Azt azonban azért nem mondhatjuk, hogy a busójárás amolyan „import ünnepünk”, hiszen a sokácok népszokása idővel elkeveredett a magyar szokásokkal is. Idő erre bőven volt, a busójárás – mint népszokás, nem mint turistabuli – megjelenése a 18. század végére tehető, az első feljegyzések a sokácok mohácsi menetéről 1783-ban születtek. Ez az évszám pedig azért fontos, mert megdönti azt a közkeletű tévhitet, miszerint a busójárás eredete a török megszállás idejére tehető. Mohácsot ugyanis 1687-ben szabadították fel a török uradalom alól, a sokácok betelepítése viszont csak később történt meg, az 1690-es években.
Az tehát közel sem valószínű, hogy – mint a mendemonda állítja – a dunai Karapancsa mocsárnál megbújt sokác menekültek vérrel festett ijesztő faálarcokkal és birkabőrbe öltözve, saját készítésű zajkeltő-kereplő eszközeikkel, és egy éjszaka alatt elijesztették a törököket Mohácsról.
Maradjunk tehát annál a verziónál, hogy a busójárás a sokácok hagyományos télbúcsúztató, tavaszköszöntő ünnepe, melynek során a hagyományosan fűzfából faragott, állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarcba bújt busók kereplőikkel, kolompjaikkal, tülkeikkel és fabuzogányaikkal a tél démonjait űzik el. A céljuk emellett az volt, hogy házról-házra járva kívánjanak szépeket és jókat a helyieknek, majd „varázslatukkal” megtisztítsák a házak táját, mindezt persze étel- és italadományokért cserébe.
A busók mellett érdemes kiemelni a további beöltözött és fontos szereplőket. Ilyenek például a jankelék, akiknek az a szerepe, hogy távol tartsák az utcán sétálókat – főként a gyerekeket – a busóktól. Az ő jelmezük alapvetően rongyokból áll, és nekik nem zajkeltő dolgaik vannak, hanem liszttel, faforgáccsal, fűrészporral töltött zsákjaik, amikkel jól elpáholhatják a közönség tagjait – főként a fiatal lányokat. Érdekesség: régebben a szélsőségesebb jankelék téglával is megtömték zsákjukat, és a busójárás ürügyén haragosaikat verték meg velük.
A jankelék azonban nem a sokác busójárás hagyományos résztvevői, eredetük az 1890-es évekre tehető, ekkoriban ugyanis egy Jankele Grün nevű osztrák használtruha-árus járta a busójárásokat, és saját rongyait árulta zsákokból a menetet követőknek. A gyerekek állítólag gyakran csúfolták az osztrák árust, aki dühében hozzájuk vágta a zsákját, innen ered tehát a jankelék öltözete és viselkedése.
A busó mellett rendszeresen találni az eseményen úgynevezett „szép busókat”, aminek a sokác népviseletbe öltözött, arcukat elfátyolozó alakokat hívják.
A mai busójárások abban a tekintetben tartják a hagyományt, hogy a mohácsi Kóló téren kezdődik menetük, ahol találkoznak más busókkal, a jankelékkel és az egyéb maskarásokkal, majd ágyúdörrenésre megindulnak a főtérre, onnan a város kisebb utcáira, és a Duna partjára, szürkületkor pedig vissza a főtérre, ahol a meggyújtott óriási máglya körül zárásként táncolnak egyet a turistákkal és az érdeklődőkkel.
