Nem szolgálhat jobb történet egy mese alapjául, mint amit az élet szült – vallja Császár Levente. A vidékfejlesztési szakember immár többkötetes szerző, aki a településekhez kötődő mondákat, legendákat, anekdotákat helytörténeti mesegyűjteményeiben is szíves-örömest megörökíti. Az erdő íze című, legújabb könyve rendhagyó e sorban: színtiszta mese. Aki nem hiszi, járjon utána július 2-án, a Kárászi Gombafesztiválon.
– Igazi mesét akartam írni, olyat, mint a réges-régi történetek, amelyekben az erdő népe játssza a főszerepet, vagyis rókák, nyuszik, tündérek, manók népesítik be – meséli Császár Levente. – Gyermekkoromban volt egy fehér vászonzsebkendőm: gombaház állt a közepén, előtte egy manócska ült, balról volt rajta egy szép harangvirág, jobbról pedig piros szamóca. Kedvenc időtöltésemmé vált már akkor, a 60-as években, hogy történetté kerekítsem e zsebkendőnyi mesét. Még írni sem tudtam, csak a fejemben őriztem. Annyi volt mindössze, hogy a törpe leszedi a szamócát, szörpöt készít belőle, aztán a harangvirággal csenget az erdő állatainak, jöjjenek, kóstolják meg a finom nedűt. Amikor megszületett a fiam, és már ezerszer elővettük az összes létező mesét, előhalásztam az emlékeimből, s kiderült: működik. Gergő élvezettel hallgatta. Aztán tíz évvel később, a lányaim ugyancsak erre szenderültek álomba. Ám ekkor már tudatosan formáltam a mesét, állandósultak a szereplők is. Papírra vetettem hát, noha sejtettem: nem ez lesz a világ legvagányabb története. De igyekeztem helyi, mecseki ízekkel fűszerezni azt. Így kap szerepet benne a szarvasgomba, a medvehagyma és megannyi gyógynövény is. Az erdő népe minden évszakban betakarítja a termést, feldolgozzák a gyümölcsöket, és megpróbálják az embereknek eladni. Szeretnék ugyanis felújítani ,,Az Gyárat”, ahol e finomságok készülnek. Nem véletlen, hogy épp a híres Kárászi Gombafesztiválon mutatjuk be a könyvet, hisz a mesebeli Zölderdő-falván is működik gyümölcslé-gyár, akárcsak Kárászon.
– Sikerül az erdőlakók terve?
– Sajnos nem. Hogy miért, nem árulom el, ahhoz el kell olvasni a könyvet. Ám mégsem szomorú a vége, hisz egy mesét nem szabad úgy befejezni!
– A gyermekei is ,,társszerzők” voltak?
– Természetesen. Főleg Zorka lányom aranyköpéseit használtam föl, mert úgy éreztem, kedves bájt csempésznek a történetbe. Én itt semmi varázslatra, trükkre nem vágytam, csupán egy kedves, ringató mesére. Pál Rita grafikus szépséges rajzai is ezt szolgálják, tökéletesen kiegészítik a történetet. Pont azt a hangulatot adják vissza, amely a képzeletemben élt, amikor írtam. Hetven illusztráció díszíti a könyvet. Megírni és megrajzolni egyébként könnyebb volt, mint kiadni. Négy évet kellett várnom rá, de a Baranyai Élmény Magazin kiadója a profiljába illőnek találta e természetközeli történeteket.
– Lesz-e folytatás?
– Részben már van is. Az Aprónépek Országa egy varázslatokban bővelkedő mese, a többinél visszakanyarodom a helytörténeti kötődésű történetekhez. A vidékfejlesztésben dolgozván ugyanis lehetőségem adódik a települések múltját alaposabban megismerni, így az élet szülte, bölcs históriákra építhetek. Írtam már a kárászi Fészekodúgyárról, a Máré-várról, Püspökszentlászlóról, a Dobogóról, az Óbányai-völgyről, a vékényi Csöpögőről, s bízom benne, hogy a közeljövőben megszülethet a mánfai Kőlyuki-barlang története is.
