A koronavírus-járvány alapvetően megbénította a hazai könnyűzenei életet, a leginkább koncertezésből élő nagy pécsi zenekarok számára a veszélyhelyzet időszaka komoly bevételkiesést eredményezett. A vírus hatását némileg megérezte az idén 20 éves 30Y is, a pécsi zenekar ugyanakkor adott egy emlékezetes koncertet a vírusjárvány közepén. Többek között erről, valamint a koncertek hiányáról, a vírushelyzet alatt zajló alkotói munkáról beszélgettünk Beck Zolival, a zenekar frontemberével.
– Hogyan telnek most az együttes napjai, hogyan gondolkodtok a vírus után bekövetkezett szituációról és hogyan éltétek meg ezt?
– Néhány hete elkezdtük a próbákat, ez önmagában is sokat jelent: oldotta azt a szorongást, amit az online tér valahogy rátol az emberre.
– Mennyire és hogyan tudtatok a zenével foglalkozni? Milyen alkotói-kreatív folyamatok zajlanak épp nálatok?
– Jutott most időnk olyan ügyekre, amiket eddig elhanyagoltunk. Ádi kezdeményezésére elindítottuk a „szobazene” sorozatot, elkészült a stúdiónk, a próbákon új dalokkal foglalkozunk, fel tudtam végre venni „A nemzedék nélküli ember” című előadásom egyik dalát, Zaza elkezdte csinálni a saját lemezét, előkészítettük egy új klip forgatását. Közben megjelent a 30Y-könyv, az Ipszilon, aminek tulajdonképpen a tényleges megjelenés előtt már a második kiadását is meg kellett csinálnunk, mert érdekelte az embereket.
– Nemrég koncerteztetek Győrben az Öt Templom Fesztivál keretében, egy református templomban. Milyen volt igazi közönség nélkül, a járványvédelmi szabályok betartásával zenélni?
– Azért az szinte szürreális élmény, hogy úgy kezded a hangbeállást, hogy lázat mérnek, majd aláírod a láznaplót. És a zenekari, meg a filmes stáb is szájmaszkban, gumikesztyűben dolgozik – szóval nem is a közönség hiánya az, ami klinikai kísérletté rendezte át a koncert előtti órákat. De aztán, ha már a dalokban álltunk, nem ez forgott a fejünkben. Inkább képzeltük el azt az estét egy filmforgatásnak, hiszen végtére is az volt, ott voltunk egymásnak, körbeálltunk, és egymással meg egymásnak zenéltünk. Egyszerre voltunk a zenekar, meg a saját közönségünk is.
Az említett győri 30Y-koncert megtekinthető itt:
– Mennyire volt nehéz számotokra az élet a koncertezés hiányában? Milyen alternatívákkal éltetek és tudtok élni, ha el akarjátok érni a rajongóitokat?
– Az Ipszilon könyv nagyon fontos pillanatban érkezett ebből a szempontból is. Élővé vagy valóságossá tette a kapcsolatot, valódi tárgy egy valódi zenekartól, amit valódi emberek néznek, olvasnak. Amit csinálunk, az a valóságos emberi kapcsolatokról szól, egymás szemébe nézünk, együtt izzadunk egy koncerten, egy térben vagyunk, a dolgok szinkronban történnek meg velünk és a közönséggel. A koncertnek ez a valódi ereje. Azok az emberek, akik bennünket hallgatnak, jellemzően nyitottak, szolidárisak, saját közösséget szerveztek, és ebben az elmúlt időszakban, úgy is, hogy nem voltak koncertek, ugyanúgy találkoztak akár az online térben, akár a valóságban. Néhányan kitaláltak egy olyan őrületet, hogy valódi képeslapot küldtek egymásnak, a fizikai, a tényleges összetartozás metaforájaként. Lehet, hogy ez pátoszosnak, vagy szentimentálisnak tűnik, de engem nagyon is megérint. Arról nem beszélve, hogy mi is kaptunk ilyen képeslapot.
– Gazdaságilag hogyan érintett titeket ez a helyzet? A jegybevételek egy időre kiestek, miből van bevételetek?
– Az offline helyére az online zenehallgatás lépett, ami eddig is fontos volt a számunkra, most azonban az egyetlen csatornánk ez maradt, és szerencsénkre az emberek sok 30Y-t hallgatnak. Persze, nagyszerű menedzsmentünk van, olyan, ami pénzügyi szempontból is előrelátó, és bár kétségtelenül nagy bevételkiesést jelent az elmaradt tavaszi turné és a nyári fesztiválsor, megvagyunk. Sokkal inkább aggódunk azokért az emberekért, akik nem zenészként dolgoznak velünk, hiszen a színpadtechnikusok, hangmérnökök, fényesek számára a színpad jelenti a munkájuk valódi terét. Alighanem róluk érdemtelenül kevés szó esik, miközben nélkülük egyetlen zenekar vagy előadó se hallatszana vagy látszana.
– Milyen terveitek vannak arra az időszakra, amikor már szabadon – vagy viszonylag szabadon – zenélhettek?
– A terv egyszerű, ahogyan az lehetséges, színpadra állunk.
– Személy szerint számodra mi a legfontosabb tanulsága ennek az időszaknak?
– Az, hogy az ember nem tanul. A kiszolgáltatottak még kiszolgáltatottabbak lettek, a szolidaritás jól láthatóan nem tud felülkerekedni a személyes érdeken. Akárhogy is, nincs jó véleményem magunkról.
