Franciaországban hétfőn különleges bíróság elé áll a Carlos, a Sakál néven ismertté vált venezuelai Ilich Ramírez Sánchez, a világ egykor leghírhedtebb és legkeresettebb terroristája.
Carlost 1994-ben fogták el, s jelenleg egy francia börtönben életfogytiglani büntetését tölti két rendőrtiszt és egy rendőrségi informátor meggyilkolásért. A mostani eljárásban nem „közönséges” bűncselekmények, hanem terrorista akciók elkövetéséért kell felelnie.
A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a politikai erőszakot megtestesítő terrorista 1949. október 19-én született Venezuelában. Apja kommunista meggyőződésű gazdag ügyvéd volt, aki fiainak a világforradalom vezetőjének neveit adta, így lett az első Ilich, a második Lenin, a harmadik Vladimir. A későbbi Carlos kozmopolita nevelést kapott, egész Amerikát beutazta (egy nyáron Kuba szigetén kis úttörőként magával Fidel Castróval is kezet szoríthatott), majd anyjával Londonban élt. A vándorévek alatt megtanult angolul, jelentős előrehaladást tett a matematika és a vegyészet terén, mígnem 19 évesen apja Moszkvába, a Lumumba egyetemre küldte.
Az itt töltött rövid idő alatt Carlos botrányt botrányra halmozott, tivornyákat szervezett, majd bejelentés nélkül fél évre eltűnt, hogy Jordániában a palesztin ügyet szolgálja. Ez még a szovjet hatóságoknak is sok volt, így 1970-ben kicsapták és felszólították az ország elhagyására. A palesztinok ügye mellett elkötelezett Carlos ezután csatlakozott a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) elnevezésű, pánarab és marxista-leninista ideológiájú szervezethez, ekkor kapta a Carlos fedőnevet. Terrorista kiképzése után részt vett a jordániai Fekete Szeptember idején kirobbant harcokban, később London, Párizs és Bejrút között működött összekötőként.
1974-től egyre komolyabb akciók szervezésébe fogott, kommandó élén terroristákat szabadított ki, repülőgépeket próbált felrobbantani. 1975-ben három őt letartóztatni akaró francia rendőrrel végzett, s innen már nem volt számára visszaút. Carlos, azaz a Sakál „alámerült”, üldözőivel a sarkában Algériába, majd Irakba menekült.
A huszonhat éves fiatalember 1975. december 21-én hajtotta végre a mítoszát megalapozó akciót: öt emberével Bécsben elfoglalta az OPEC székházát, foglyul ejtette az ott tanácskozó minisztereket, feltételeket diktált a hatóságoknak, végül túszaival együtt egy repülőgépen távozott. Az akciót kitervelő Vádi Haddad, a PFLP egyik legradikálisabb vezetője azonban elégedetlen volt vele, mivel Carlos nem végezte ki a minisztereket, hanem elfogadta értük a váltságdíjat, amelyet ráadásul meg is tartott magának.
Carlos a terroristák között hőssé vált, a PFLP azonban kizárta soraiból. A szakítás után önállósította magát, az idealista forradalmár helyébe a pénzért megbízásra dolgozó terrorista lépett. Kereskedett líbiai olajjal és fegyverekkel, merényleteket szervezett és hajtott végre. Fő támaszpontja Dél-Jemenben volt, de kelet-európai hálózatot is kiépített, berendezkedett Budapesten, később Bukarestben, kapcsolatokat ápolt a keletnémet Stasival, a szovjet KGB-vel, a román, a bolgár és a cseh titkosszolgálattal is. Egy darabig biztonságban érezhette magát, hiszen hiába körözte az Interpol, a szocialista országok Carlos segítését politikai ügyként, a felszabadító mozgalmak támogatásaként könyvelték el.
Carlos 1981-ben megpróbálta felrobbantani a Szabad Európa Rádió müncheni székházát, elfogott társai kiszabadítását követelve 1982-ben halálos áldozatokkal járó merényleteket hajtott végre Franciaországban. 1983-ban Nyugat-Berlinben a francia konzulátus épülete ellen követett el merényletet, ezzel azonban kihívta a Stasi haragját, így távoznia kellett az NDK-ból, aztán Magyarországról és Csehszlovákiából is, s az enyhülés nyomán végül Moszkvában is persona non grata lett.
Carlos ezután lassan „kikopott a szakmából”, végül Damaszkuszban húzhatta meg magát szintén terrorista feleségével és lányával. Addigi tevékenységével azonban fel kellett hagynia, nyilvánosan nem mutatkozhatott, több ízben keltették halálhírét. Az első öbölháború után, 1991-ben Szíriából is a kiutasították, Tripoliba toloncolták, onnan vissza Szíriába, végül jemeni diplomata-útlevéllel Szudánba távozott.
1994 augusztusában a kartúmi hatóságok a háttérben hosszabb ideje folyó egyezkedések után kiadták Franciaországnak. 1997 végén életfogytiglani börtönre ítélték az 1975-ös rendőrgyilkosságok miatt – ő maga akkor azzal hencegett, hogy 1500 emberrel végzett. A rácsok mögött 2001-ben az iszlám szertartása szerinti házasságot kötött az őt védő ügyvédnővel és könyvet írt, amelyben Oszama bin Ladent és a „forradalmi iszlámot” (ez a könyv címe is) dicsőíti.
Amit a magát „hivatásos nemzetközi forradalmárnak” nevező Carlosról összeírtak, annak nagy része mítosz, a tetteit és ténykedését övező homály előidézésében neki is nagy része van. Legendájához hozzájárult, hogy kereste a nyilvánosságot, szabadlábon és a börtönben is szívesen nyilatkozott, hosszú évekig mindig kicsúszott az őt üldöző hatóságok kezei közül, ráadásul sikeresen sugallta magáról a nőcsábász playboy képét. Kétségtelenül karizmatikus személyiség volt, de brutális és erőszakos jellem, így csodaszámba megy, hogy ha börtönben is, de még mindig él. Alakja könyvek és filmek tucatjaiban bukkant fel, melyek tovább erősítették legendáját, a legismertebb Frederick Forsythe regénye, A Sakál napja, amelyet többször megfilmesítettek. Tavaly újabb film készült róla, amelyről Carlos azt állította, hogy meghamisítja a történelmet és nevetséges jeleneteket tartalmaz – ettől függetlenül bejelentette igényét a jogdíjak egy részére.
