Szinte mindenkinek van legalább egy olyan páros a környezetében, akikről nem érti, miért vannak még együtt, amikor látszólag (és hallhatóan) nem boldogok, sőt úgy tűnik, inkább megkeserítik egymás életét. A nőkre ráadásul fokozottan jellemző, hogy minden büszkeségüket hajlandóak eldobni a szerelmük kedvéért. De vajon mikor telik be az a bizonyos pohár?
Nem tanulunk a hibánkból?
Vannak olyan emberek, akik újra és újra visszamennek ahhoz, aki megbántja őket vagy épp adott esetben egyértelműen kijelenti, hogy nem látja a kapcsolat jövőjét, például nem szeretne családot. Más esetben megismételnek egy-egy korábbi hibát, vagyis egy bizonyos embertípushoz vonzódnak. Vajon miért és meddig viselünk el egy rosszul működő kapcsolatot? Tapasztalataink szerint a nők inkább hajlamosak mindent feláldozni és odadobni szerelmük kedvéért, illetve újra és újra megbocsátani. Természetesen nem lehet általánosítani, hiszen ember és minden kapcsolat más, azonban próbáltunk utánajárni, mi húzódhat meg a „büszkeség elvesztésének” hátterében.
Így neveltek…
– Már egészen korai időszaktól kezdve a lányokat a kapcsolatok, érzelmek értékelésére nevelik a szülők, míg a fiúk esetében az egyéni tulajdonságokon, az erőn, teljesítményen van a hangsúly. Ezt a preferenciát – természetesen nagy általánosságban beszélve – a férfiak és nők felnőtt korukban is megtartják. A teljesítménynek, anyagi sikernek sokszor nem tekintik előfeltételének a kapcsolatokat, így látszólag a férfiak szerelmi viszony nélkül is nagyon jól boldogulnak. Ezzel szemben a nők érzelmeiket, kapcsolatigényüket természetesen csak egy párkapcsolatban tudják kiélni, így bennük jóval nagyobb lehet a ragaszkodás – magyarázta a helyzetet dr. Láng András, a PTE Fejlődés- és Klinikai Pszichológia Tanszék egyetemi tanársegédje.
– Egyébként a gyenge, segítségre, támaszra szoruló nő képe nagyon sokáig meghatározta a nőideált. Sok férfi még ma is ilyen nőre vágyik, mivel egy határozott, önérvényesítésre képes nő veszélyeztetheti a férfi önazonosságát, identitását, ha az ingatag lábakon áll.
Kutyából nem lesz szalonna?
Sok esetben, ha el is szánja magát a rossz kapcsolatban élő hölgy, akkor jönnek az ígértek a másik fél részéről: majd megváltozom, mostantól minden más lesz. De elhihetjük ezt?
– Fontos felismerése a pszichológiának, hogy a változásnak több formáját tudjuk ma már megkülönböztetni. Van olyan változás – nevezzük látszatváltozásnak -, ahol a látható viselkedés ugyan megváltozik, de a lényegi dolgok ugyanazon mederben haladnak tovább. Pl. egy feleség több időt szeretne tölteni a férjével, már hosszú ideje jelzi is ezt felé. Végül a férj beadja a derekát, nem jár el a baráti társaságába olyan gyakran, viszont otthon se csinál mást, minthogy bont egy sört és beül a meccs elé. A viselkedés megváltozott, a kapcsolat működési elve nem. Ezt a látszatváltozást a krízisben lévő felek sokszor önigazolásnak is használják: „Nem járok el a haverokkal, te meg még mindig nyaggatsz. Neked semmi sem elég!” – válaszol a kérdésre dr. Láng András.
– Ezzel szemben a valódi változás a mélyben történik. Ott nem csak a viselkedés, de a mögöttes pszichológiai törvényszerűségek is megváltoznak.
Intő jelek
Felmerül a kérdés, hogy hol lehet a határ egy kapcsolatban, amit érdemes megtartani, mikor kellene menekülőre fognia valakinek? A pszichológus szerint nincs olyan, hogy mindenképpen szakítani kell. Kívülről sokszor lehet ilyen benyomásunk, de mégis a pár mindkét tagjának van olyan „nyeresége”, ami benntartja a kapcsolatban.
– Ha mindenképpen mondanom kellene valamit, akkor a kapcsolat rugalmasságát, változásra való képességét említeném. Ha ez nincs meg, akkor érdemes elgondolkodni a dolgok állásán, esetleg szakmai segítséget kérni, hogy a kapcsolat kimozdulhasson a holtpontról.
Vagyis az örömtelenség intő jel lehet. Ha már csak azt érzi valaki, hogy mindent kényszerből tesz, akkor ott hamarosan még nehezebb idők köszönthetnek be: lelki eredetű testi betegségek vagy pszichés zavarok alakulhatnak ki.
