Gyerekek tucatjai ugrándoznak körülötte, a felnőttek pedig mosolyogva pihennek meg a buborékok „árnyékában”. Ez az idillikus kép mindennapjaink része lett a pécsi főtéren. Talán Ákos célja is pont ez volt. Elérte. Mi pedig őt. Interjú Molnár ‘Buborékbűvölő’ Ákossal.
– Amikor bemutatkoztál csak annyit mondtál: Buborék Ákos. Már mindenki így ismer?
– Sokszor el szokták kérni a számomat buborékozás közben, különböző okokból, például meghívnának egy rendezvényre, vagy fotózni szeretnének, ilyenkor szoktam a keresztnevemhez hozzátenni, hogy buborék, így valószínűleg nem kallódom el a telefonszámok között. Szükségem lesz névjegyre, úgy tűnik, hiszen egyébként is főállásban eregetem a buborékokat, jelenleg főleg Pécsen, mióta tavaly szeptemberben némi kihagyás után visszaköltöztem a városba. Anno néhány évig a bölcsészkarra jártam itt, amúgy budapesti volnék, csak sosem éreztem magam igazán annak. Voltam költő, talán vagyok is, csak nehéz eldöntenem, mennyi írásmentes napot visel el ez a szakma. Az önmeghatározással mindig bajban voltam, mondhatnám, életművész vagyok, csak ez egyszerre hangzik sután és nagyképűen.
– Mi késztetett arra, hogy ezt csináld? Hogy kiállj a térre?
– Szeretek utazni, általában szabadnak lenni, amit a szorongásaim mellett nem volt egyszerű észrevennem. Odáig még könnyen eljutottam, hogy mi az, amit nem akarok, volt, hogy néhány havonta váltogattam a munkahelyeimet, egy évnél tovább nem húztam ki sehol. Aztán elkezdtem stoppolni, először barátnővel, majd barátokkal. Eleinte csak nyaranta, külföldre egy-két hetet, amennyi pénzünk volt éppen. Általában főleg élelemre kellett, éjszakára ott volt a sátor, a couchsurfing, vagy a szerencse, hogy valaki befogad. De ennek a pénz azért mégis korlátokat szabott. Valahogy így jött, hogy kellene valami pénzkeresési forma a stoppolás mellé. Az utóbbi két évben így utaztam be Nyugat-Európát a buborékaimmal.
– A Széchenyi tér illetve a Király utca szerves részét képezed, ha jó az idő.
– Rossz időben is szívesen kiállok, mármint lehet borús és hideg, az nem akadály, amíg nem esik az eső, és nem fúj erősen a szél. Jó időben persze jobban szeretem.
– Milyen kellékeid vannak, ezeket te gyártod? Láttad valahol?
– Két felmosónyél, némi zsinór, egy vödör, a buboréklé, és esetenként egy szőnyeg a földön. A buborékos botot én készítettem, már nem emlékszem pontosan, de szerintem a gyerekek miatt lett ekkora, hogy kevésbé könnyen pukkasszák ki a bubikat, így élvezhetőbb legyen a műsor a felnőtteknek is. Egyébként az ötlet maga az öcsémtől származik, tőle láttam ezt korábban.
-Van valami titok a nagy buborékok fújásában?
– Ez már nem buborékfújás, hanem eregetés, vagy készítés, aminek a titka nem is akkora titok, de inkább megőrizném magamnak. Többféle recept létezik, amelyeknek az arányaival is érdemes játszani. Más-más időjárási körülmények között, picit eltérő arányban keverem ki a folyadékot. Lehet készíteni olyan buboréklevet, amivel kifejezetten erős, kis buborékokat lehet létrehozni amik lepattanhatnak a falról is.
– Mire kell odafigyelned a készítés során?
– A gyerekekre, hogy ne dobálják a buborékokat, meg közben egymást, vagy éppen engem. Ezt leszámítva a szélre. Kisebb légmozgások esetén bevetek néhány trükköt, buborékot teszek egy buborékba, vagy buborékokat fújok egy buborékba, vagy tripla buborékot csinálok.
– Mit szólnak hozzád az emberek?
– Egyszer Münchenben a költészethez hasonlította a buborékozásomat egy középkorú férfi, majd ezután egy nála lévő könyvet akart adni nekem cserébe. Augsburgban néhány szavas levelet találtam a kalapomban, amiben nagyjából az állt: feldobtad a napomat. De persze itthon is mondanak szép dolgokat az emberek, tetszik nekik, amit csinálok. A gyerekek Pécsen sokszor összesúgnak, ha csak úgy civilben meglátnak az utcán, vagy épp odajönnek hozzám beszélgetni, megkérdezni, mikor jövök ki legközelebb.
– Miért pont Pécsett maradtál? Budapest nem vonzott?
– Budapest túl nagy nekem, nem szeretem azt a tömeget, az emberek mentalitása is más ott, mint mondjuk Pécsen, vagy egy nagyjából ekkora városban. Itt sokkal nyugisabb minden. Persze azért időnként feljárok Budapestre, a Margitszigeten nagyon szeretek játszani. Talán épp egy Margitsziget hiányzik nekem Pécsről.
