Most, hogy napról napra egyre nagyobb hazugságdarabok omlanak le a majdnem tízmillió embert befogadni képes Orbán Viktor Aréna épületéről, végre talán el lehet kezdeni beszélni az igazán fontos dolgokról. A turbópropaganda persze nem fog igazat mondani továbbra sem, most például a háború az új Soros és Gyurcsány. Ezer csatornán dödögik, hogy ha az ukránok meg a Nyugat pitiznének a Nagy Szovjet Felszabadítónak, ahogy azt népszerű káeurópai zsebdiktátorok és sleppjük teszi, megint olcsó lenne a gáztól és az adótól kezdve a Piros Aranyig minden. Pedig mondjuk a zászlóshajó “rezsicsökkentést” sem azért kénytelenek fokozatosan felszámolni, mert Biden és Zelenszkij nem Orbán, hanem mert ez a hatalomban maradást szolgáló politikai termék fenntarthatatlan.
Magyarán ordas nagy hazugság.
Csúnya világ jön a hosszú konjunktúra, és az arra épülő hazai – eszetlen, populista – osztogatások után. Lehet, hogy visszasírjuk még a visszasírást is. Orbán hatalmát a világgazdaság pörgése és az uniós támogatások okozta pénzbőség, valamint az észak-koreai szintű propagandamédia segítségével megrajzolt alternatív univerzum biztosította. Csakhogy jön a recesszió, az infláció az egekben, a forintról ne is beszéljünk, egyik napról a másikra milliók egzisztenciáját veszélyeztető kormánydöntések születnek (KATA, energiaár-emelés), a nagyon várt, az utolsó pillanatban, komoly becsicskulások révén talán megérkező uniós segély pedig maximum arra lesz elég, hogy a teljes összeomlást megakadályozza.
Nem lenne ekkora a baj, ha nem a hatalom minden áron való megtartása lett volna a rezsim névadójának egyetlen célja.
Ha mondjuk a “rezsicsökkentés” nem alanyi jogon járt volna az elmúlt években, többek között a mi pénzünkből mészároslőrincesítetteknek és tiborczistvánosítottaknak is. Sőt – ez persze merő fikció -, a legjobb az lett volna, ha nem mészároslőrincesedik és tiborcistvánosodik el Magyarország egyáltalán. Sokkal-sokkal több maradt volna a közösben, lehetne mihez nyúlni, mert most kizárólag a választópolgárok pénztárcájához tudnak.
Rosszabbul fogunk élni.
Ahogy lenni szokott, a szegényebbek járnak majd a legrosszabbul, de valamilyen mértékben mindenki szívni fog. Sokan elég nagy mértékben, függetlenül attól, hogy hova szavaztak. Mindez azt is jelenti, hogy Orbán rendszere bukóban van, de nem feltétlenül politikai értelemben. Hogy tényleg elbukik-e, az elsősorban nem az ellenzéki pártokon fog múlni, nem számít már, hogy hány Jakab Péter ér egy Fekete Győr Andrást, vagy üti-e a márkizayos szerencsekártya a gyurcsányosat.
Amire szükség lenne nagyon, azt úgy szokták hívni, hogy szolidaritás. Amikor kiállunk valakiért akkor is, ha közvetlen hasznunk nem származik belőle. Még az önzőbbeknek is el lehet magyarázni, hogy ha mondjuk a tanároknak nagyon nem jó, akkor az orvosoknak, kőműveseknek, biciklis futároknak, sőt, turbópropagandistáknak sem lesz az. Persze egy olyan társadalomban, ahol nem lehet eldönteni, hogy az önzés vagy a bizalmatlanság a nagyobb, nem lesz könnyű megtanítani ezt az amúgy nem bonyolult képletet.
Most jöhet a kérdés, hogy: “Jól van okoska, és mégis hogyan kéne mindezt elkezdeni?”
Szerencsére vannak jó példák. Az egyik legjobb és legfrissebb ráadásul pécsi. Egy egyetemi adjunktus kitalálta, hogyan tudják helyi vállalkozók, magánszemélyek segíteni az alulfizetett magyar pedagógusokat. Álljon is itt a nagyszerű kezdeményezés ötletgazdájának neve: Putz Ádámnak hívják.
Putz Ádámok kerestetnek.
Sok társadalmi csoport szorulhat rá hasonló segítségre a jövőben. Ha ők és az orbáni politika mai és leendő károsultjai a bőrükön érzik majd a szolidaritást, az a propaganda hatását is csökkentheti, és a borítékolható nehézségek ellenére kialakulhat egy, a mostaninál sokkal összetartóbb, és mentálisan-morálisan egészségesebb közösség.
Egy jobb Magyarország.
