„Soha ennyi bűn, ennyi mocsok nem került felszínre, mint most ezekben a hónapokban” – írta ezt egy méretes lejárató cikk a mecseki láthatatlanokról 1957-ben. Érdemes elolvasni ezt az írást, jó tudni ugyanis, hogy miként bántak azokkal, akik az ország legkitartóbb ellenállóiként szálltak szembe a szovjetekkel.
Több mint fél évszázad távlatából nézve is meglehetősen felkavaró és zavarba ejtő látni, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc után működő szocialista pécsi pártújságírás milyen keményen, durván és kifejezetten otromba módon próbálta meg porba tiporni a forradalom leverése után Mecsekbe vonult pécsi partizánok hőstetteit. A mecseki láthatatlanok a világ legerősebb hadserege ellen szálltak harcba és védték a város szabadságát, ez egyszerűen tény. Mikor 1956. november 4-én az egész ország területén elhallgattak a fegyverek, ők nem törődtek bele a forradalom leverésébe, a küzdelmet egészen november 16-ig folytatták, a fegyvert pedig november 22-én tették le végleg. Sokan meghaltak a csatákban, sokuk külföldre menekült, másokra börtön és meghurcoltatás várt a fegyverletétel után.
Az életben maradt, bujkáló és letartóztatott partizánokat minden létező eszközzel próbálták meg hitelteleníteni, az általuk képviselt eszméket szétrombolni, lejáratni a túlerővel szemben Pécsért küzdő hősöket. Az egyik legfontosabb és leghatékonyabb módszer a láthatatlanokat besározó újságcikkek publikálása volt, melyek közül most bemutatunk egy 1957-es „díszpéldányt”, mely – egy gyilkosság történetét bemutató hír keretei között – már első olvasásra is elrugaszkodottnak és merőben kitalációnak hat. Sajnos akkoriban sokak ezekből a cikkekből „ismerhették meg” az ország legtovább kitartó forradalmárait.
A cikk az elfogulatlanság legapróbb jegyeit is mellőzve így kezdődik, az érintetteket bemutatva:
„Fejembe tódul a vér, ahogy a gyilkosok fényképeit rakosgatom ki magam elé az asztalra. Kik ezek, honnan verődött össze ez a gyilkos társaság. Szabó István 37 éves apátvarasdi paraszt, a bandavezér. Negyvenötben 5 hold földet kapott az államtól. Pál Lajos, Vasas II. D utca 11. sz. alatt lakott. Foglalkozása kosárfonó. Kétszer ült már börtönben sikkasztásért. Aztán Fekete János és Blazsekovics Ferenc 20 éves apátvarasdi sihederek. Majd Szabó András, a »vezér« öccse, aki ugyancsak börtönben ült lopásért. És végül a banda »esze« a húszéves Kajsza László, az apátvarasdi iskola tanítója.”
Íme a vád, nem akárhogy megfogalmazva:
„Nemzetőrök voltak. Az lett volna a feladatuk – a szó értelmét tekintve –, hogy a nemzet, a nemzet tagjainak életét, nyugalmát őrizzék. S ők? November 16-án gyilkoltak.”
A következőkben jön a gyilkosság leírása, eléggé messziről indítva, csak hogy a mecseki láthatatlanok vezetője, dr. Horváth Géza, azaz a Gazda is megkaphassa „a magáét”:
„A banda találkozik Kisújbányán a mecseki láthatatlanok legfőbb urával, a Gazdával, azazhogy, dr. Horváth Gézával. Én Horváth Gézával kétszer találkoztam az elmúlt két év alatt. Először Komlón, […] kis ünnepséget rendeztek, amikor is a tiszteletbeli vendégek között ott volt meghívottként, az SZTK főorvosaként. […] S egy év múlva iszonyatosan részeg, bőrkabátos férfit látok a Pannonia Bár bejáratánál a falnak támaszkodva zokogni. Elsírta: kirúgták az SZTK-ból, mert rájöttek, hogy nem orvos, soha nem is volt diplomája és átverte az egész város orvos-társadalmát. […] Az igazság ez volt: Horváth Géza közönséges szélhámos, büntetve volt, börtönben ült már. Aki ma Pécsett Horváthban valami hős szabadságharcost lát, azt kénytelen vagyok most kiábrándítani: Horváth nem politikai ügy miatt ült a börtönben, hanem lopásért.”
A cikk ezután – valahogy, valahonnan – felidéz egy Szabó és Horváth között lezajlott állítólagos beszélgetést, ami a szintén állítólagos gyilkosságok előtt történt:
„Horváth, a Gazda érdeklődik:
– Kik a fejes kommunisták Apátvarasdon?
Szabó készségesen felsorolja: Bánovics János tanácselnök, Vajda János volt MDP-titkár és még többen. A Gazda följegyzi a neveket:
– Lesz gondom rájuk – jelenti ki, mert ugye az csak természetes, hogy Horváth gyűlöli a kommunistákat, akik megakadályozták abban, hogy szélhámosságát időtlen időkig folytathassa.
A Gazdának lett is gondja az apátvarasdi vezetőkre. Kiadta a parancsot, hogy a listán szereplő vezetőket fizikailag meg kell semmisíteni. Azaz: meggyilkolni.”
Ezután a cikk szerint a Gazda fenyegető leveleket írt a fent említett vezetőknek, olyan fordulatokkal, mint például: „A halál fia vagy!”, „Töröljük az élők sorából! és „Hamarosan iszunk a véréből!”. Utóbbi kifejezetten „hihető”.
A cikkbeli történet szerint ezután Szabó elindult „bandájával”, hogy a parancsot végrehajtsa. A Gazda állítólag melléjük adta egyik emberét, a pécsi Kovács Sándort, a „félszeműt”. Mecseknádasd határában szovjet csapatok bukkantak fel, akik tüzet nyitottak rájuk, ők pedig elmenekültek. Ezután Szabó állítólag arra gyanakodott, hogy „a félszemű” áruló lehet, hogy direkt vezette őket a szovjetek közelébe. Ezért Szabó azt a parancsot adta – továbbra is: állítólag –, hogy „le kell lőni”.
A „félszeműt” másnap Pál Lajos lőtte tarkón közvetlen közelről, majd Fekete János a fejbelőtt, földön fekvő fiatalba még beleeresztett egy géppisztoly-sorozatot „csak azért, hogy lőhessen, csak a vér kedvéért” – állítja a cikk.
A lejárató iromány befejezése se semmi. A szabadságharc fogalmát is kitörölték volna a közbeszédből:
„Ez mi volt? Szabadságharc? Vajon miféle szabadságot vívtak volna ki ők számunkra?! Horváth Géza és a többi gyilkos? Egyet értsünk meg! Soha ennyi bűn, ennyi mocsok nem került felszínre, mint most ezekben a hónapokban. Ábránduljanak ki végre, mert sokkal jobb a tényeket látva kiábrándulni, mint később, amikor már minden bebizonyosodik. Jöjjenek el a tárgyalásra! Ne azok, akikben egy pillanatra sem vetődött fel a kérdés, hogy hátha hazafiak voltak ezek. Hanem azok, akik szabadságharcosnak nézték az egész Horváth-féle bandát.”
