Hónapok óta három lyuk tátong az utcánkban. Volt, hogy a szomszéd macskája költözött bele, volt hogy egy nénike nem bírta nézni és téglával tömködte be. Most a munkások jelentek meg. Igazi magyar habitussal.
Tíz óra körül érkezhettek – gondolom, amikor a munkaidejük kezdődött – most dél van. Eddig csak barátkoztak az aszfalttal és a problémával. Most azonban lapátolni kezdtek. Homokot. A lyukba. A munkafolyamatot mondanom sem kell egy ember végezte, négyen pedig nézték. Még jó, hogy volt kordon a lyuk körül, mert ezen meg tudtak kapaszkodni az együttérző kollégák.
Szóval a munkafolyamat ott tartott, hogy homokkal tömik és döngölik a gödröket.
Természetesen a hónapok óta éktelenkedő lik az időjárás miatt megtelt vízzel, ami a döngölés következtében átvizesítette a homokot.
– Menjünk egy jó zsíros kenyérre! – zengett az utca az egyiktől.
– Á, jön majd a főnök! – jött a szomorú kontra a másiktól.
Neki volt igaza, a főnök meg is érkezett. Hirtelen mindenkinek megjött a munkakedve. De a főnök csak jött, nézett és úgy döntött: ma befejezik a lyukakat. Nem érdekelte a víz.
– A probléma nem ezzel van, fiúk! – jött a segítő felszólítás az egyik szomszédtól, aki már nem bírta nézni a szenvedő alanyokat. – A probléma az – folytatta az öreg – hogy az utca mélyen fekszik és évente süllyed meg az aszfalt, mert alámossa az eső, homokkal csak egy pofont adnak a lyuknak, nem betömést. Az első nagyobb zuhi kimossa az aszfalt alól és jöhetnek újra! – próbálta meggyőzni a bölcs, sok évtizedet megélt mérnök a munkásokat. Hiába.
A jóindulatú gondolatsort megfontolva, egy cigiszünet után folytatták a munkát.
Most lassan egy óra. A három lyuk immáron homokozóként funkcionál az utcánkban. Hangsúlyozom: egy óra alatt három lyuk.
De megmondom őszintén ez is jobb, mint a semmi!
Több hónapnyi várakozás után egy óra érdemi munkával többet ér az utcánk, mint eddig. Mert folyamatosan munkaadóként funkcionál! Borítékolom, hogy újra látom majd őket, még a télvíz idején!
