Régen volt már olyan, hogy a hazai politika nagyszínpadán nem Orbán Viktor által rendezett előadást játszottak. Bő tíz éve hétfőtől vasárnapig ugyanaz a műsor megy reggeltől estig: kiáll néhány gonosz, kretén, pénzéhes figura, és három szót variálva ugyanazt hazudják jó hangosan az arcunkba millió csatornán. A cél: még több pénz, még több hatalom biztosítása egy nagyon szűk kör számára.
VÉLEMÉNY
Szeptember vége óta viszont az ellenzéki előválasztás tematizálja a hazai médiát és a közéletet. Mégpedig olyan sikeresen, hogy az orbáni-rogáni kommunikáció is kénytelen volt szintet lépni, és ugyan továbbra is debilségeket harsog, de már a korábbinál sokkal kreatívabb módon.
Gyorsan átlátták a hatalomgyár kreatívjai, hogy ide az már kevés, ha a központilag előírt kottát mindig hajszálpontosan olvasó Hoppál Péter vagy a Pörköltszaft Birodalom koronázatlan némethszilárdja kipakolja a fészre az aktuális negyedbites üzenetet egy másfél perc alatt összedobott grafikával. Ezek a sokkal gondosabban és látványosabban becsomagolt, időnként még nyomokban egyszerűbb humort is tartalmazó médiatartalmak nyilvánvalóan nem a saját tábor elkötelezett részének szólnak. Azokat az sem tántorítja már el a rezsim támogatásától, ha a nemzet szövetségi kapitánya élő egyenes adásban kiáll a Karmeliták mellvédjére, előveszi a Nagy Októberit, és dob egy sárgát – a Duna felett szépen átívelve – a Parlamentig. Csak úgy szimbolikusan, hogy mindenki értse, ki a sziauram a házban.
Az inkább az ellenzék felé hajló bizonytalanokra céloznak most, mert látják, hogy ők döntik majd el, lehet-e közpénzt és állami vagyont lopni és demokráciát leépíteni tovább, jut-e jövő nyáron is elég üzemanyag a Lady MRD-be, és a OE-LEM lajstromjelű magánrepülőbe. Biztos, ami biztos, azért még bebetonozzák a legfőbb ügyészt, akinek a leváltását kétharmadhoz kötnék. Még véletlenül se kelljen mitől tartania a Pistának, ha haza akarna jönni spanyolból vásárolni még pár hotelt, vagy pálinkázni egyet apóssal az alcsútdobozi luxusmajorságban.
Lesz Békemenet is persze, meg kell mutatni, hogy élnek itt dolgozó fideszesek is, bűntelen, és nem csak akkor van szükség rájuk, amikor behúzzák az ikszet a bűnözők neve mellé, hogy áldja meg őket ezért a jó Boldog István.
Szóval van némi para a Pancho Aréna-Karmeliták-Rogánoffice aranyháromszögben, amit egyértelműen az ellenzéki előválasztás okoz. Több oka van annak, hogy hirtelen elkezdett nekik viszketni mindenhol:
- az első fordulóban elment 630 ezer ember szavazni, a választásra jogosult magyarok nyolc százaléka, ami nemzetközi összehasonlításban is nagyon magas arány;
- a második forduló is elég erősen indult, naponta 85-90 ezer ember szavaz;
- váratlanul valódi, intenzív, vitákat generáló politikai küzdelem alakult ki a maga jó és rossz, de mindenképpen érdekes, figyelmet keltő hozadékaival;
- megjelent a vállalható jobboldali-konzervatív jelölt is az ellenzék kínálatában.
Akár a profi, kompetensnek tűnő, sok százezer szavazót megmozgatni tudó Dobrev Klára, akár a hozzá képest amatőr, de sokak számára pont amatőrsége, vagy inkább eliten kívülisége miatt vonzó Márki-Zay Péter nyeri az előválasztást, nem Orbán Viktor legyőzése lesz a legnagyobb feladata. Valamit kezdenie kell azzal az elképesztő mértékű rombolással is, amit ez a rendszer a magyar emberek fejében végzett. A rendszer, aminek nem a közvagyon lenyúlása a legnagyobb bűne, hanem az, hogy a 20. századi vészkorszakokat megidézően jelöl ki ellenségeket és állít egymással szembe embereket, kizárólag a hatalom megtartása érdekében. Teszi mindezt úgy, hogy a hazugságot igazságnak, az igazságot hazugságnak minősíti.
Rendezhet kacsalábon forgó álomesküvőt bármelyik, a mi pénzünkből felnevelt dísztök, a rongyrázáson csak röhögünk. De amikor hétköznapi emberek ugranak egymásnak, vagy éppen ellenkezőleg, fordulnak el egymástól, mert mondjuk más az álláspontjuk SOROS (vagy bármelyik kijelölt ellenség) sátáni mivoltáról, és közben nem ismerik fel, hogy szép lassanként élhetetlenné válik az országuk, az elkeserítő fejlemény.
Eltűnnek az életünkből a közös nevezők, ahogy szépen lassan rájuk rakódik a NER éveinek súlyos és sűrű üledéke. Az előválasztás második fordulóját övező, a kommentelőktől a jelöltekig érő, helyenként hisztérikus egymásnak feszülés egyértelműen bizonyítja, hogy a szakadék nem fideszesek és nem fideszesek, jobbosok és balosok, konzervatívok és liberálisok között húzódik, hanem magyar és magyar között. Ahelyett, hogy a 21. század elején a nagy közös telkünkön levertünk volna néhány fontos cölöpöt, és kijelöltük volna fő céljainkat, hagytuk, hogy összeugrasszanak bennünket.
Már csak pár nap, és tudni fogjuk, ki lesz az, akinek a legfontosabb feladata nem Orbán Viktor legyőzése lesz, hanem a bizalom helyreállítása. Először az ellenzéki táboron belül, aztán – ha úgy alakul – azon kívül is. A tét az eddigi legnagyobb: hogy lesz-e itt belátható időn belül egy jobb és élhetőbb ország, valódi polgárokkal, akik nem gyűlölködve, aljas figurák által kitalált marhaságokon veszekedve tengetik nem túl vidám napjaikat, hanem szóba tudnak állni egymással. Minden további jó ebből következik.
Ha esetleg úgy alakul, hogy ez – mármint a jobb és élhetőbb ország – nem jön össze, akkor viszont lassan tényleg el lehet kezdeni bepakolni a bőröndöt. Ha nem is magunknak, de a gyerekeinknek és unokáinknak mindenképpen.
