Diákkori álma az volt, hogy operatőr lesz, de szülei esélylatolgatása révén győzött a realitás: kisebb kamerát, fényképezőgépet adtak fiuk kezébe. Hámori Gábor így kezdett el fotózni tizennégy évesen, 1969-ben. Rögvest nagyszerű mesterre is bukkant a Nagy Lajos Gimnáziumban: dr. Szász János fotóművészre, akit szakmailag, s emberileg is példaképének tart.
– Eleinte mindent lencsevégre kaptam: a nővéreim gyerekeit, a természetet, a Balatont, épületeket – meséli. – Azóta sem váltam hagyományos természetfotóssá, akit a hajnal a mezőn ér, vagy fél napon át álcaháló alatt mozdulatlanul lesi, visszatér-e odújába a madár? Én a szubjektív tájképeket kedvelem, amikor úgy örökítem meg a természet szépségét, ahogy az a hangulatomhoz épp illik. Ahogy a lelkem szűrőjén keresztül látom. Az utóbbi tíz évben a légi fotózás vált a szenvedélyemmé. Ha egy-két hónapra kimarad, szinte elvonási tüneteim jelentkeznek.
– Másként kell a levegőből fotózni, mint a földön?
– A komponálás gyorsaságában van óriási különbség. Sajnos itthon a helikopterbérlés megfizethetetlenül drága, a kisgép viszont 130-140 km/órás sebességgel repül, úgyhogy ha eldöntöm, mit szeretnék fotózni, ezredmásodperc alatt kell exponálnom, mert a gép máris tovaszállt. Szenzációs pilótával, Németh Tamással szoktam repülni, aki maga is fotózik, így sokszor a mozdulatomból kitalálja, mire készülök. Különböző gépekre szállunk, de legjobban a kétszemélyes Cessnát szeretem, mert nagyon mozgékony gép, szinte helyben meg tud fordulni.
– Milyennek látja Pécset madártávlatból?
– Mondhatnám, hogy sokkal rendezettebb és tisztább, mint amilyennek az utcákat járva tűnik, de büszkék lehetünk az elmúlt időszakra, mert az EKF-év és a város rendbetétele óta sokkal szebb a földről nézve is. Feltűnő azonban, ami igazán csak madártávlatból látszik, hogy sokkal több zöldterületet rejtenek az udvarok, mint gondolnánk. S engem az is lenyűgöz, hogy Pécset kelet-nyugati irányba átszelve, két-három perc alatt legalább öt különböző városban érezhetem magam, annyira más karakterűek az egyes részek. Meszes a szép, sűrű növényzetével; a Havihegy, a Tettye, alatta a Zidina és Puturluk egy kis csoda sok apró házaival, girbegurba utcáival; érdekes az alagút és a Kálvária-domb, teljesen más karakterű az Aradi vértanúk útja a bazilikával. A Széchenyi teret egyelőre nehezebb fotózni, mert kevés a zöldfelület, viszont az, hogy egy elegáns, nagyvonalú tér lett belőle, a levegőből is jól látszik. Uránváros pedig makettszerű, mint egy lego-építmény, ami nem csoda, hisz tervezőasztalon született.
– Sok fotós él városunkban. Mekkora köztük a rivalizálás?
– Kevésbé markáns, mint másutt, ezért irigykednek is ránk sokan. Az 57 éve működő Mecseki Fotóklub léte is ezt példázza. 1998 óta vagyok az elnöke e félszáz tagot számláló társaságnak, ahová nagy büszkeségünkre sok fiatal is jár, akik nemcsak kikérik, de meg is fogadják tapasztaltabb kollégáik véleményét.
– Ifjabb korosztályt is tanít, évtizedek óta.
– A PTE 1. Számú Gyakorló Általános Iskolájában 33 éve vezetek szakkört. Nagy büszkeségeim az ide járó tehetséges gyerekek. Legutóbbi kiállításunkon többen megkérdezték tőlem: az alkotók miért a 10-12 évvel ezelőtti munkáikat hozták csak el? Megnyugtattam őket: ezek mind friss fotók, a nevek mellett feltüntetett évszám ugyanis nem a kép, hanem készítőjének a születési éve.
– Min dolgozik most?
– Egy nagyszabású terv előkészítésén. A Dunát szeretném végigfotózni a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Azt már tudom, hol lesz könnyebb vagy nehezebb a munka, csak azt nem tudom még, honnan teremtem meg hozzá az anyagi hátteret. Légi fotós albumaim is folytatnám, a legújabb pécsi mellett és Szeged, Debrecen, valamint Budapest után Győrről szeretnék felvételeket készíteni madártávlatból. Nem panaszkodom, mindig megtalálnak új, izgalmas feladatok. Hivatásos fotósnak is beállhattam volna, de fontos számomra a szabadság, az, hogy hatvanhoz közeledve is azt tehessem, amit szeretnék.
