A közelmúltban kapta meg Köles Ferenc, a Pécsi Nemzeti Színház művésze a magas minőségű színművészeti tevékenységért odaítélhető Jászai Mari-díjat. A roppant népszerűségnek örvendő színésszel az elismerés kapcsán eddigi pályájáról és jövőjéről is beszélgettünk.
GALÉRIA KÖLES FERENC SZEREPEIRŐL. KLIKK IDE!
– Nívódíj, Szendrő-díj, POSzT-elismerés, most pedig a Jászai-díj. Miként éli meg, hogy időről időre elismerik a teljesítményét?
– Osztom egyik kedves barátom gondolatait, miszerint más az, amikor valaki hatalmas stadionban focizik tízezrek előtt, s más az, amikor valaki egy alsóbb osztályban rúgja hasonló kiválóan, bár kevesebb figyelem mellett a bőrt. Ezzel azt akarom mondani, hogy egy pesti neves teátrumban játszók munkája általában nagyobb nyilvánosságot kap, mint a vidéki színészeké. Éppen ezért egyfajta elégtételként tekintek a fővároson kívül játszóknak odaítélt díjakra. Azt mutatják meg ugyanis, hogy figyelnek ránk. Munkánk annak ellenére értékes a döntnökök szerint, hogy nem vagyunk állandó reflektorfényben. Ez mindenképpen jó dolog.
– Debrecenben nőtt fel, mégis egy négyszáz kilométerre lévő városba költözött az egyetem miatt. Mi motiválta, amikor a váltás mellett döntött?
– A mai napig büszke vagyok „debreceniségemre”, gyökereimre. Életem meghatározó évei voltak, amelyeket a „színes-poros” cívisvárosban töltöttem. Pécsre költözésem hátterében az áll, hogy itt volt olyan felsőfokú képzés, amelyen szívesen részt vettem volna. Szerencsére a szüleim is megadták erre az engedélyt, így indulhattam el a művelődési menedzser szakon itt, Pécsett.
– Ekkor még nem gondolt arra, hogy a színművészeti lenne a testhezállóbb irány?
– Nagyon érdekes, hogy szüleim nem feltétlenül szerették volna, ha a művészi pálya felé orientálódnék tisztes szakma nélkül. Ezért, ha nem is elnyomtam magamban ezeket az ambíciókat, de igyekeztem olyan szakmát keresni, amely kevésbé van kitéve a bizonytalanságoknak. Pécsett azonban, amikor egy „szerencsés véletlen” folytán bekerültem az egyetemi színházba, valósággal beszippantott a szakma.
– Kinek az érdeme, hogy immár az egyetem keretei között először komolyabban is a színpadra állt?
– Szabó Attila albérlőtársam keresett meg azzal, hogy indul egy tréning, formálódik egy csoport, tartsak velük! Némi unszolásra, kezdetben kíváncsiságból, belevágtam. A pécsi egyetemi színház társulatánál éreztem, hogy ehhez a szakmához nekem is lehet közöm. A korábbi pécsi direktor, Balikó Tamás, egy egyetemi színjátszó fesztivál zsűrielnökeként figyelt fel rám. Szerződést ajánlott. Természetesen elfogadtam. Itt dőlt el végérvényesen a sorsom.
– Az idő pedig jócskán be is bizonyította, hogy nem volt rossz a döntés. Milyen műfajban érzi jól magát?
– Soha nem a színész dönti el, hogy milyen szerepeket kapjon, de azokat mindig igyekszik tisztességgel eljátszani. Hála eddigi rendezőimnek, a drámai szerepek is bőven megtaláltak, de talán a viccesebb, könnyedebb műfajokban is otthonosan mozgok. A jelenleg a kőszínházban futó „A jó pálinka itassa magát” és a Janus Egyetemi Színház új darabja, Csehov Platonovja mindkét végletre jó példa. Utóbbit áprilistól többször is játsszuk a Zsolnay-negyedben.
– Ha valaki Pécsről, vagy más vidéki városból jól teljesít, s elismeréseket kap, a közönség joggal tart attól, hogy a fővárosba kerülhet a művész, s nem lesz látható soha többet szeretett városában. A pécsiekben jogos lehet e félelem?
– Röviden a válaszom: nem. Tizennyolc esztendeje élek Pécsen; az életem felét itt töltöttem, s – ha vállalok is máshol munkát, s ki-kikacsingatok a városból – mai fejjel azt mondom: nekem Pécs marad az otthonom, a bázisom. Itt a családom, itt telepedtem le. Ha dolgozik is bennem olykor az elvágyódás, mindig arra jutok, hogy én egy egyszerű vidéki srác vagyok, ez az a közeg, amelyben jól érzem magam. Budapest legyalulna, betörne, megölne. Ezzel együtt persze jólesik, ha hívnak vendégszerepelni máshová, hiszen ilyenkor mindig frissül, tapasztal, tanul az ember, de ezt a fajta „vidáman vidéken” életérzést szívem szerint soha nem cserélném fel egy „életfogytig tartó” fővárosi munkára.
