Hogyan fuss le 25 kilométert? Ha feltennék nekem ezt a kérdést, azt javasolnám, sehogy! Ép elméjű ember maximum akkor fut ennyit, ha kergetik. De miután túl vagyok életem első futóversenyén – ami rögtön 25 kilométer hosszan tartott -, nem mehetek el pár gondolat mellett.
Szögezzük le rögtön az elején: nem szeretek futni! Jogos tehát a kérdés: hogyan jutott egyáltalán eszembe, hogy nevezzek az idei Pécs-Harkány Országúti Futóversenyre? A válasz: bizonyítani akartam. Megmutatni, hogy képes vagyok rá. De mivel nem vagyok a futás szerelmese, kellett találnom valami más motivációt. Agyban döntöttem el, hogy futni fogok.
EDZÉS
Miután eldöntöttem, hogy rajthoz állok, nem volt más hátra, edzenem kellett. Egy hónapom volt a felkészülésre. Munka mellett ez nem volt egyszerű, de az akarat nagy erőnek számított. Reggel és este jártam edzőterembe. Sosem volt előírt limit, csak próbáltam jól érezni magam, és megszeretni azt, amivel versenyeznem kellett. Heti háromszor öt kilométereket futottam a futópadon.
Utólag persze kiderült, nem bizonyult túl jó megoldásnak, hogy kizárólag futópadon tréningeztem, egy-kétszer terepre is kellett volna mennem.
RAJT
Eljött a nagy nap. A hőmérő higanyszála alig kúszott 10 fok fölé. Testem nem volt felkészülve, de agyban már lefutottam a távot, sőt autóval többször megtettem, hogy tudjam, hol lesznek a nehéz szakaszok. Így álltam a rajthoz. Gondoltam, ennyi elég lesz. Elég is volt, az első két kilométerre. Két kilométer után azonban éreztem, feladom, meghaltam, legyőzött, köszi, de nekem ennyi elég volt…
HOLTPONT UTÁN
Aztán megláttam a segítőimet, akik csak azért ácsorogtak az út szélén, hogy vizet, mosolyt és erőt adjanak. Orromon és számon egyszerre prüszköltem a vizet, hasam görcsben, lábaim ólomnehezek, mosoly csak kényszerből. Mintha egy helyben álltam volna. Pár száz métert szenvedtem így. Aztán egyszer csak a távolba néztem, a következő húsz kilométerre gondoltam. És eldöntöttem: megcsinálom!
Megnézhetitek, hogyan küzdött!
10-15-20-25…
Miután eljött az első 10 kilométer, és az órámra néztem, nem hittem a szememnek. Jobbat futottam, mint terveztem. Itt jöttem rá, hogy a holtpont azért volt, mert gyorsabb tempót diktáltam, mint amit magamban eldöntöttem. Így hát tartottam a „jóleső futást”. Egy-kétszer csatlakoztam nálamnál jobb futókhoz, tartottam velük a tempót, majd lemaradtam. Egyedül jobb volt. Gondolatok tömkelegével, a csodálatos környezettel, a műtrágyával és az égetett fa szagával. „Ez az én harcom” – mondogattam magamban.
23 km – HEGYRŐL LE
A célegyenesben elszakadt a gépszíj. Éreztem a célt, láttam magam előtt a végét. Így hát jól behoztam magam, és végül a 25 kilométert 2 óra 26 perc alatt teljesítettem. Négy perccel futottam jobbat, mint számítottam. Észmunka volt, nem testi.
EGY JÓ TANÁCS
Ha nekiállsz, éjjel is eddz! Agyban! Sok sikert mindenkinek!
