Keserü Ilona Pécs szépművészeti életének egyik legnagyobb, legmeghatározóbb, legnevesebb alakja. Az idős festőnő alkotásai Amerikától kezdve Dél-Koreáig bejárták a világot, több évtizedes tanítói munkásságának eredményességét a napjaink diákságát tanító pécsi művészgeneráció bizonyítja. Március 15-én átvehette Pécs Város Kulturális Nagydíját.
– Pályája indulásakor tanárai közül kit emelne ki, kit tekint mesterének?
– Nekem egy mesterem volt, Martyn Ferenc. Mindent tőle kaptam, ami a pályámon való elinduláshoz szükséges volt. Tizenhárom éves koromban lettem a tanítványa, nála kezdődött el a szakmai képzésem.
– A nagy, neves alkotók közül van valaki, aki nagy hatással volt a művészetére?
– Életem során sok időt töltöttem képtárakban, múzeumokban, kiállításokon. A Régi Mesterek művei, és sok újabb kori remekmű tanulmányozása erősen hatott rám. Kortársaim közül a velem körülbelül egyidős, nemrég elhunyt Howard Hodgkin nevét kell megemlítenem, az ő festészetét nagyon szeretem. Évtizedek alatt sokszor láthattam képeit londoni galériákban, gyűjteményes kiállításait múzeumokban. Művészetét rokonnak érzem a sajátoméval.
– Hogyan jött a tanítás?
– Mikor diplomáztam Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán, 1958-ban, elkezdtem szabad, önálló művészi tevékenységemet. A saját festészeti törekvéseim megvalósítása mellett, a megélhetésem, a műterem fenntartása, a művészet gyakorlásához szükséges anyagok költségeinek fedezésére könyv- és újságillusztrációkat készítettem, színházi díszleteket terveztem. Közben készültek a 60-as évek folyamán első jelentős műveim, amiket kiállításokon is bemutattam. Fontos tanulmányutakat tettem, művésztelepeken dolgoztam Nyugat- és Közép-Európában egyaránt. A hetvenes évek elején jelentkeztek műtermemben az első magángyűjtők és állami vásárlások, azonban mivel valódi műkereskedelem nálunk nem létezett, reális árai sem voltak a képeknek.
Amikor Pécsen szervezni kezdték az egyetemi szintű művészeti oktatást, engem is hívtak a művésztanárok közé. Egy évig csak heti egy napra utaztam a pécsi rajz tanszékre. Egy próbaév után kétlaki élet kezdődött Budapest és Pécs között. Műteremlakások épültek a Mecsek oldalában, ahol nagyméretű képeim készülhettek, a művészhallgatók közelében, a szemük láttára.
– És milyen volt a katedra mögött állni?
– Én a tanítást inkább egy közös munkálkodásnak fogtam fel a fiatalokkal. A festészet egy szakma; ahol gyakorolják, ott katedra nincs, a szükséges berendezési tárgyak a festőállványok, rajzbakok, munkaasztalok, anyagok, eszközök, festékek, könyvek.
Arról pedig, hogy milyen tanár voltam, a volt diákjaimat kellene megkérdezni. Sokszor festettem, vagy rajzoltam közöttük, ezt mindig fontosnak tartottam. Közülük többen ma a Művészeti Kar tanárai, a Doktori Iskola programvezetői.
– Mikor egy üres vászon elé áll, belekezd valami újba, honnan jön az „ihlet”, mi adja az inspirációt?
– Erre nem lehet válaszolni. Annyira bonyolult folyamat ez, hogy képtelenség egyszerűen szavakba önteni. Az ember egy önmagánál sokkal nagyobb erőt érez, ami magával ragadja, vonzza a feladat felé. Minden erőt – gondolati, lelki, fizikai, szellemi erőt – mozgósítanunk kell, hogy meg tudjuk jeleníteni azt, amiről úgy hisszük, képesek vagyunk rá. Aztán amikor kezd alakulni, formálódni valami, akkor már hozzá lehet „szólni”. Nehéz ezt megfogalmazni.
– Ki tudna emelni egy vagy akár több művet alkotásai közül, amiket a legjobbjainak lát?
– Egy művet kiemelni nem az én feladatom. Minden képbe óriási szellemi energiákat fektetünk anélkül, hogy tudnánk róla. Van egy érdekes és jó képessége a műveknek: idővel megérnek. Néha egy alkotást jobbnak érzünk most, mint például huszonöt éve, amikor keletkezett. Most derül ki, hogy mennyire másképpen aktuális, mint akkor volt. Ahogy telik az idő, utazik a kép, kiállítják többfelé, majd egyszer csak egy olyan közegbe kerül, olyan művek mellé, ahol olyasmit lehet meglátni benne, amit addig még sehol máshol nem fogalmaztak meg.
[su_quote]Elképesztő és hihetetlen érzés néha a saját műveim előtt állni, látni őket innen több ezer kilométerre egy kiállítóteremben.[/su_quote]
Az utóbbi évtizedekben egyébként komoly nemzetközi törekvések vannak arra, hogy a huszadik század második felének közép-európai művészete bekerüljön az egyetemes művészettörténetbe, hiszen ez a térség – köztük Magyarország – nem tudott abban az időben érdemben megmutatkozni külföldön. Nem volt lehetőség a más képekkel való „találkozásra”. Tudjuk, hogy a művészet nem ismeri a térképen meghúzott határokat. Fantasztikus, hogy hasonló erejű és hasonló szándékú művek jönnek létre egy időben teljesen eltérő területeken. Szerencsére eljött az az idő, amikor a szakemberek keresik ezeket a kapcsolódási pontokat, most teljessé szeretnék tenni az elmúlt ötven év Európájának művészeti képét.
– Van-e valami – ha igen, micsoda – amit az alkotásaival sugallna, üzenne, elmondana?
– Én várom a legjobban, hogy ezt elmondják nekem azok, akik nézik a képet! Mi az, ami miatt másfél órát állnak előtte, vagy másnap is eljönnek megnézni, vagy magukénak szeretnék tudni? Én ezt nem tudhatom pontosan.
[su_quote]Mindig azt szoktam mondani, azt festem, ami vagyok. Ami számomra a Létezés maga.[/su_quote]
Nagyon érdekes volna választ kapni arra, mi az, ami egy nézőt megérint a képemben, mit közöl vele, miért vonzza magához.
Úgy gondolom, a képeknek az emberek között a helye. A művészetekre nagyon nagy szükségünk van, már tudományos kutatások is vizsgálják, milyen bonyolult módon hat ránk. Nagyon remélem, hogy hamarosan sokféle választ kapunk ezekre a kérdésekre!
[su_box title=”Névjegy” style=”soft” box_color=”#d6bf97″]Keserü Ilona 1933-ban született Pécsett. 1950-ben első tárlata után a Nemzeti Szalonban felvételt nyert a pesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, ahol 1952-ben tett érettségit. 1958-ban szerzett diplomát a Képzőművészeti Főiskolán, később Lengyelországban, Csehszlovákiában és Olaszországban járta a galériákat. Első önálló kiállítása Rómában volt. A Pécsi Tanárképző Főiskolán 1983-ban kezdett oktatni rajz és festészet szakon. Emellett vendégtanár volt francia és angliai egyetemeken. A Pécsi Tudományegyetemen 1991-ben kapott tanári címet, 2003-tól professor emeritus. 2003 és 2008 között festészeti kurzusokat és kiállításokat szervezett Színerő címmel a pécsi doktoranduszok számára a Zsolnay-gyár területén.
Kiállításait megcsodálhatták Velencében, Milánóban, Varsóban, Prágában, Berlinben, Kölnben, Baselben, Bécsben, Párizsban, Helsinkiben, Glasgowban, Washingtonban, New Yorkban, Szöulban. Még a firenzei Uffizi képtárban is megtalálhatóak művei. Két éve a Zsolnay-negyedben Színe-java címmel nyílt kiállítás életművéből.
Megszámlálhatatlan kitüntetéssel rendelkezik, többek között: Munkácsy-díj, Érdemes Művész, Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje, Kossuth-díj. 2011 óta Pécs díszpolgára, 2014-ben a Nemzet Művésze címmel is kitüntették. [/su_box]
