Háromszáz évvel ezelőtt a pécsi céhek nem csak szép, hasznos, híres dolgokat készítettek a városban, hanem bizony kőkeményen versengtek is egymással, ami komoly nézeteltérésekhez, bírságokhoz és durva ütésváltásokhoz vezetett.
A baranyai kézműipar hagyományai egészen a mohácsi vész előtti időszakra nyúlnak vissza. Az Anjou uralkodók alatt a megye céheinek már országszerte nagyon jó híre volt, a több tucatnyi pécsi kisiparos technikai felkészültsége, minőségi munkájuk és a céhvezetők komoly elvárásai közismertek voltak. Hunyadi Mátyás halála után a pécsi és megyei céhek munkáját a törökök ellehetetlenítették ugyan, viszont kiűzésük után a 17. században újra megindult a helyi céhek munkája, a korábbi, példás szellemiségben és hozzáállással.
Az azonban, hogy a profi munkát végző céhek egymás között nem viselkedtek épp profi módon, kevésbé ismert. Bőven volt egymással problémájuk, melyeket közel sem higgadtan és diplomatikus módon próbáltak meg elsimítani. A céhek közti és a céheken belüli atrocitásokat az 1700-as években minden esetben a céhmesterek kezelték, amolyan bírák voltak saját szakmájuk és munkaközösségük „háza táján”. Céljuk az volt, hogy békéltessenek, de sok esetben kemény büntetéseket kellett kiszabniuk.
Annyira tudták egymást utálni, fúrni a pécsi céhek tagjai, hogy külön céhtörvényt kellett hozni a megannyi céhes perpatvar miatt. Íme egy korabeli jogi szöveg a témában:
„Hogy ha valamely háborúság a Céhben az Mesterek között támadna, melyben az egyik a másikat tiszteletlen szóval illetné, szabad legyen a Céh Mesternek az olyat megbüntetni harminckét pénzzel, ha pedig az oly háborúságban üstök vonyás, vagy verekedés támadna, négy forint legyen a büntetése.”
A pénzbírság a kisebb súlyú esetekben elriasztó erővel bírt a további sunyiságoktól. Egy pécsi csizmadia céhmester, bizonyos Topics Miklós például 1716-ban egy szabadalmi ügy kapcsán elrendelt céhbírósági meghallgatáson hamis esküt tett, amiért akkor – nagyon súlyosnak számító – egy aranyat kellett kiperkálnia, de jól mutatja a kor céheseinek beszélőkéjét, hogy minden második hamis tanúzás a céhből történő azonnali kizárást vont maga után, és soha többet nem űzhette mesterségét a városban.
Bevett szokás volt az is, hogy a kötelező békítési tárgyalásokon túlesett, és elméletileg örökre békét kötő haragos feleket csak azzal a feltétellel bocsátották el bírság nélkül, ha többé soha nem vesznek össze semmin. Ha ez megtörtént, mindkét fél fizethetett egy kisebb vagyont az úgynevezett céhládába, függetlenül attól, hogy ki volt a vétkes az új balhéban.
Egy másik esetben azért kapott pénzbüntetést egy céhvezető, mert konkurensének házához vonulva hangosan kiabálta neki a nyomdafestéket nem tűrő káromkodásokat, majd mikor annak felesége és lánya megjelent a ház udvarán, őket is ordítva küldte el melegebb éghajlatra.
Nem csak pénzbeli bírságot kaptak a folyamatosan egymást szapuló céhesek. Egyszer például egy csizmadiamester összeveszett egy másikkal 1742-ben, az ok pedig egyszerű volt, és mindennapi: egymás szaktudását és termékeik minőségét gyalázták nyilvánosan. A tárgyalásukon a vitát kezdeményező Zana György mester annyira ki volt még akadva a vérig sértett kollégára, hogy az ítélet kihirdetése előtt felállt, szitkokat és fenyegetéseket szórva konkurensére. Büntetése ezért az volt, hogy be kellett szolgáltatnia egy bécsi fontnak – azaz több mint fél kilónak – megfelelő viaszt, ami a csizmadiák fontos munkaeszköze volt.
Két font viaszra vágták meg azt az összeszólalkozó párost is, akik 1744-ben a pécsi céhház előtt vesztek össze egymás portékájának minőségét szapulva, de nagyon. A veszekedés addig ment, mígnem az egyik céhmester, Kósz István arcba vágta a haragosát, Basztalics Tamást, aki bosnyákul szitkozódva rontott rá ellenfelére. Kósz ezután a földre vitte Basztalicsot, ahol jól összerugdosta. A régi szép időkben Pécsett így kezelték nézeteltéréseiket a konkurens árusok. A szétvert Basztalics és a keménykedő Kósz is ugyanazt a büntetést kapta, két font viaszbírságot.
Az igazsághoz azért az hozzá tartozik, hogy a céhek nem csak egymást szidták és támadták. A kontárok, a gagyit készítők és árulók ellen közösen, egy emberként léptek fel, azokat a céhek közelébe nem engedték. Azok, akik nem tartoztak pécsi céhekhez, nem űzhették a városban a mesterséget, de idegen városok mesterei sem árulhatták Pécsett portékájukat. Akik megszegték a városi céhek szablyait, azok ellen igen szigorúan léptek fel. Súlyos büntetéseket szabtak ki, volt, amikor még a kontár áruját is elkobozták. Arról nem szólnak írásos emlékek, hogy a kontárokat mennyire verték meg a céhek tagjai és vezetői, de van egy tippünk.
Forrás: Hetedhéthatár, Pécs Lexikon, Trebbin Ágost: Kalandozások a régi Pécs városában
