Nyáron elhagyta az országot Kiss Tibor Noé író, az Inkognitó és az Aludnod kellene című, nemzetközi sikert aratott regények szerzője – adta hírül a hétvégén több hírportál.
Kiss, bár eredetileg budapesti, ezer szállal kötődik Pécshez. Itt végezte az egyetemet, sokáig élt a városban, a Jelenkor irodalmi folyóirat tördelőszerkesztője és „honlapfelelőse”, az Irodalmi diszkó nevű rendezvénysorozat szervezője, 2013 és 2015 között Pécsbányatelepen amatőr futballtrénerként is tevékenykedett. Prima Primissima Baranya Megyei Prima Díjat kapott 2017-ben.
Kiss Tibor Noé – mint az egyetlen felvállaltan transznemű magyar író – a gyerekvédelminek nevezett, mások szerint homofób törvénnyel indult kormányzati hecckampány céltáblája lett. Az író Szlovéniában telepedett le. Azt írja: öt hónapja lakik külföldön, de számára ez még mindig furcsa, sosem gondolta volna, hogy eljön Magyarországról. Budapest és Pécstől is csak háromórányi autóútra lakik. Ahogy fogalmaz, „annyira nem is jött el”, hazadolgozik, folytatja a megmaradt magyarországi munkáit, írói felkéréseket, interjúkat, fellépéseket vállal.
A Litera.hu-n írta meg távozásának okait. Néhány részlet a nagyon erős szövegből:
„Egy idő után szinte már visszasírtam a korábbi kultúrkampfos időket, amikor aberráltként emlegettek. Ezeket a minősítéseket valahogy meg lehet szokni, azzal viszont már nehéz mit kezdeni, amikor hazugságokat állítanak rólad, és a személyed ellen uszítanak. Tavaly nyártól hónapokon keresztül ez zajlott: rám szálltak, kiforgatták bizonyos megszólalásaimat, transzpropagandistaként állítottak be. Nyilván kellett egy jól beazonosítható arc a nemváltó népszavazás miatt.”
„Évek óta abban élek, hogy újra és újra elővesznek, mert egy »olyat«, mint én, bármikor elő lehet húzni a kalapból, céltáblává lehet tenni. És nem azért, amit gondolok, mert az mindegy, arra sokan nem is kíváncsiak – hanem azért, ami vagyok. Amikor az ember már a mindennapjaiban is kezdi ezt érezni, akkor bizonyos értelemben megszűnik létezni. Számomra ennek az egész történetnek a másik félelmetes tapasztalata az, hogy lényegében bármit el lehet hitetni az emberről. Hogy egy gépezet áll veled szemben, de neked nincsenek eszközeid, és bármit teszel, valószínűleg csak ront a helyzeteden. Nem akarsz harcolni, mert tudod, hogy csak veszíthetsz. De nem akarsz panaszkodni sem, inkább hallgatsz, így viszont csak gyűlnek, gyűlnek benned a negatív érzések. És egy idő után már érzed: nem vagy ugyanaz.”
„A kritikával egyébként semmi bajom nincs – a Pride-megnyitóbeszédemben nekem is voltak kritikus állításaim az LMBTQ-mozgalom irányába. Soha nem tudtam azonosulni azzal, sőt kifejezetten kontraproduktívnak tartom, hogy aki bármiért kritizálja a transznemű közösséget, azt rögtön transzfóbnak bélyegezzük – de azt azért enyhén szólva is túlzás hirdetni, hogy itt a »transzlobbi« elnyomja a másként gondolkodókat. Egyébként szívesen elhinném azokat a kijelentéseket, amelyek azt hangoztatják, hogy a kritikák a transzmozgalom túlzásaira, és nem a transz emberekre irányulnak (még ha ez az érvelés kicsit a »nekem is vannak cigány barátaim« szólamát juttatja eszembe), csakhogy a diskurzus légköre olyan szélsőségessé vált, hogy ennek nehéz hitelt adni.”
