A 2-es busz zsúfolt; reggel van, mindenki siet: óvodába, iskolába, munkahelyre. Időre megyünk, sietünk; állandósul az az érzésünk, hogy szinte mindig késésben vagyunk. A buszom a kelet–nyugati irányban közlekedik oda-vissza; érinti a legnagyobb külföldi hallgatói létszámmal rendelkező karokat. Az orvoskarnál felszáll fél tucat ázsiai diák, ki maszkban, ki anélkül. Az utasok – mi magyarok, férfiak és asszonyok – (ki maszkban, ki anélkül) összesúgnak, mutogatnak. A következő megállónál leszáll a fél busz. Van, hogy csak páran zötyögnek tovább.
Eltelik pár nap, a WHO főigazgatója bejelenti, hogy az új koronavírust világjárványnak tekintik. Vagyis már nem köthető nemzethez, helyhez, a COVID-19 mindent és mindenkit elért. Az egyetemek, így a miénk is oktatási szünetet rendelt el. A cél a megelőzés, és hogy kerüljük a zsúfolt helyeket.
Az egyetemen dolgozó kollégák számoltak be arról, hogy több atrocitás ért külföldi hallgatókat, ázsiaiakat, irániakat egyaránt. Az inzultus nem állt meg a verbális erőszaknál; egyes esetekben leköpködésről és dulakodásról is hallani, és félő, ezzel még nincs is vége… Az indulatok nyilvánvalóan azokat sújtják, akiken szemmel látható, hogy máshonnan származnak, de hozzánk érkeztek azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy felsőoktatási tanulmányokat folytassanak.
Nálunk.
Elgondolkodunk ilyenkor, miből fakadhat ez a zsigeri indulat az utca emberében, ami blokkolja a józan észt, és mi az, ami előcsalja bennünk az ösztönösen cselekvő és rossz döntéseket hozó természeti lényt, az állatot. Vannak teóriáim – mint mindannyiunknak e tárgyban –, de itt és most legyen elég annyi, hogy ellenségkeresésben valószínűleg remek helyezést érnénk el, ha ebből rendeznének valami világversenyt.
Ezek a fiatalok pedig – fiúk, lányok, egyetemi hallgatók – több ezer kilométerre az otthonuktól élnek egy számukra jórészt idegen kultúrkörben, távol a családjuktól, szeretteiktől. Mint a többségi társadalom tagjai, felelősek vagyunk értük is. A nehéz helyzetben nincs különbség köztünk; egy hajóban evezünk, és partot érni is csak akkor tudunk, ha képesek vagyunk összefogni.
Úgyhogy mi, utasok, városlakók, magyarok, férfiak és asszonyok ne hallgassuk az idejétmúlt Koppány vezért! Itt vagyunk otthon (csak hogy megidézzem a pécsi pop csúcsait is – HP), így együtt, minden nyűgünkkel, félelmünkkel, mint a Kispál és Borz szarvasai: „Esély, we are the world, give peace a chance.”
Aknai Péter / PTE Univ Pécs
A szöveget a szerző engedélyével közöljük.
