Ismét a magyar télisportkedvelőknek kedvezünk sorozatunk legújabb részében. Knoch Viktor után másik pécsi gyorskorcsolya-olimpikonunk, Burján Csaba is mesélt nekünk a „Pro Civitate” Díj kitüntetés átvétele után kedvenc pécsi helyszínéről.
Burján Csaba az általános iskola ideje alatt élt Pécsett, később Budapestre költözött, hogy sporttal kapcsolatos álmait megvalósítsa. Ennek ellenére az interjú alatt úgy mozgott a városban, mint aki egész eddigi életét itt töltötte. Csapattársához hasonlóan ő is volt iskoláját választotta kedvenc pécsi helyszínéül.
– Miért pont a TVT a legfontosabb helyszín számodra?
– Az a 8 év, amíg itt laktam ezen a pár száz méteren zajlott a Testvérvárosok Terei Általános Iskola és a pár utcányira fekvő otthonom között. A suli ugyanis gyalog megközelíthető, így minden nap sétáltam. Az iskolapályára jártunk focizni is, a suli lépcsőin próbáltuk ki először a bátyámmal a gördeszkát, a biciklit, a rollert, a görkorcsolyát. Egyébként mindent együtt csináltunk, csak másfél év van köztünk a tesómmal.
– A jégkorcsolya hogy jött?
– Körülbelül elsős voltam, mikor itt Pécsett elkezdtem korcsolyázni tanulni. Egy év leforgása alatt megtanultam az alapokat, majd jéghokizni kezdtem, de végül a gyorskorcsolyánál kötöttem ki. Azután innen mentünk versenyekre már az általános iskolában. Volt, hogy órákat is ki kellett hagyni, mert már pénteken elindulunk egy bajnokságra. Énektagozatos osztályba jártam és sokszor dönteni kellett a kórus és a sport között. Már akkor a korit választottam, így az énektanároknál nem is voltam túlságosan népszerű emiatt akkoriban.
– Kapcsolódik valamilyen vicces történet a pécsi éveidhez?
– Egy vicces – vagy inkább fájdalmas – történet jut eszembe. Pécsett nincs nyitva nyáron a jégpálya, sőt voltak olyan kényszerpihenő időszakok is, mikor nem volt itthon az edző egy hétig vagy csak nem lehetett a jégre menni, mert esett az eső. Ilyenkor is szerettem volna csinálni valamit, így vettünk egy görkorcsolyát és azt kezdtem hajtani. Ennek akkor lett vége, mikor az iskolai focipályán róttam a köröket egy esős nap után és egy tócsában akkorát estem, hogy örökre elment a kedvem a görkorcsolyától. A jégen tudniillik nem fáj annyira az esés, mint a betonon.
– Budapestre rögtön általános iskola után kerültél?
– Nem, egy évet jártam még a pécsi Babits gimnáziumba, aztán behívtak a válogatottba és muszáj volt felköltöznöm a fővárosba. Akkor a hét minden napján volt egy edzés, ez mára napi kettőre módosult. Egyesületet viszont soha nem váltottam, mindig is a PSN-hez tartoztam.
– Mit csinálsz, mikor nem korcsolyázol?
– Rengeteget edzünk, de az olimpia utáni hosszabb szünetben volt egy kis időm. Akkor, hogy ne unatkozzak és kicsit felelevenítsem a zenei múltamat, elkezdtem gitározni tanulni. Korábban a zenei osztályban a hangszerekhez nem sok közöm volt, csak az énekléshez. Gitártanárhoz ugyan nincs időm járni, de magamat próbálom fejleszteni, ez most a hobbim. Ismerősök között is van, aki játszik és tud tanítgatni. Semmi kötöttség, csak próbálkozom.
– Mit érzel most, pár hónappal az olimpiai győzelem után?
– Nehéz volt a fedetlen jégpályától, ahol öt hónapot tudtunk összesen a jégen lenni egy évben, eljutni odáig, ahol most vagyunk. A pécsi pályán volt, hogy mínusz tizenöt fokban falevelek között kellett csúsznunk. Most nincs olyan hónap, hogy ne korcsolyáznék, így nagyon más a kettő. Szóval innen nézve még nagyobb dolog az, hogy ma a világ legjobbjaival versenyzem. Egyébként extra küzdési vágyat és kitartást adott az is, hogy olyanokkal kerül szembe az ember, akik egész évben fedett pályán korizhattak.
