Sorozatunk legújabb részében egy igazi fotóslegendát kaptunk lencsevégre a kedvenc pécsi helyszínén. Nemrég egy előadásán is jártunk, ahol egyedülálló pécsi képeket láthattunk tőle.
Tám László életének csak egy rövid részét töltötte Pécstől távol, de állítása szerint visszatérni ide felemelő érzés volt, és azóta is boldog, hogy visszajött. Gyakorlatilag tanárként dolgozott egész életében, munkája mellett tanulta – és tanulja állítása szerint folyamatosan – a fotózást. Szerinte, ha valaki elkezd fényképezni, azt nem fogja tudni abbahagyni soha.
– Mi a különleges az Ön alkotásaiban?
– A fotózás mellett az audiovizuális dolgokat szeretem legjobban, a fotózásnak tehát egy sajátos műfaját, az audiovizuális művek készítését választottam. Vagyis összekapcsolom a fényképeket a zenével, és így komplexebb élményt tudok adni azoknak, akik eljönnek az előadásaimra. A diaporámáimmal a világon mindenféle rangot elértem, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy volt olyan csoportom, akikkel 8 nemzetközi diaporámafesztivált tudtam rendezni. Akkor Európában nagyon nagy számnak számítottunk. Sajnos ők már mind nyugdíjasok lettek és egyedül maradtam ennek a műfajnak a továbbadására. Az utóbbi időben igyekszem talán pont emiatt is maradandót alkotni, ezért több könyvet adtam ki. Hatalmas megtiszteltetés az is, hogy több nemzetközi fotófesztivál zsűrijébe is beválogattak már.
– Mik a kedvenc témái?
– Közel állnak hozzám a szakrális dolgok és Pécs városa, az ezekben a témában készült műveim minden előadásom középpontjában is állnak. 16 országban tartottam már önálló esteket, de Pécsről mindenhol mutattam képeket, viszem a városunk hírét a világban. Mikor néhány évre elkerültem az iskoláim elvégzése után a városból és aztán visszatértem, akkor tudtam csak igazán értékelni az otthonomat. Talán kereshettem volna többet és más lehetőségeim is lehettek volna, de nem bánom, hogy itt maradtam.
– A kedvenc helye Pécsett a Cella Septichora Látogatóközpont, miért?
– Nagyon lelkes voltam, mikor Pécs a Világörökségi Bizottság látókörébe került. Szívesen fotóztam le ezeket a csodálatos sírkamrákat, hiszen ez a hely nem csak a pécsieknek fontos, hanem az egész világnak. Örülnünk kell viszont annak, hogy itt kicsit kevesebb a pezsgés az ország más részeihez képest. Ha lehet így mondani, periférián vagyunk ilyen szempontból. Szerintem ugyanis a pécsiek pont ezért tudnak jobban kötődni dolgokhoz. Ennek a városnak van egy olyan kisugárzása, ami mindenki számára fontos. Nem lehet megmagyarázni pontosan ezt az atmoszférát, de mindenki átérzi, mikor idejön, bárhonnan is érkezzen.
– Mit gondol a mai fotózásról?
– Mindig is másképp láttam a világot másoknál és próbáltam a látásmódomat átadni az embereknek is a képeimen keresztül, ez ma is így van. Sőt, nyugdíjas éveim nagy részében igyekszem a folyamatosan fejlődő technika segítségével a már elkészült alkotásaimat is tovább javítani, esetleg újragondolni. Analóg gépekkel kezdtem a fotózást, ezeknek is megvoltak az előnyei és a hátrányai. Most a digitális korszakban folyamatosan van mit tanulni és itt is látok előnyöket és hátrányokat.
