Sorozatunkban ezúttal egy igazi tüke, Wesztl László, avagy mindenki papája mutatkozik be. Mástól talán szerénytelenségnek tűnne, Papa – vagy Öreg Medve – azonban joggal állíthatja: Pécs az ő városa, a város történetei egyúttal az ő történetei is. Lássuk, miért éppen a Rókusdombot választotta kedvenc pécsi helyének.
Eredetileg 21 évig uránbányászként dolgozott, majd vendéglátással kereste a kenyerét. Kiszolgálta a vendégeket korábban az Áfiumban, a Blues Pubban, a Dantéban, a Jamben, jó ideje pedig a Monte Cristo sörcsapja mögött láthatjuk őt, Papát.
– Honnan a Papa és az Öreg Medve nevek?
– A gyerekeim mindig papának hívtak és ez rám ragadt az Áfiumban is, mikor kiskorukban bejöttek meglátogatni. Először csak a kollégák, később a vendégek is így hívtak. Mára pedig már beleöregedtem a névbe, így ismernek a városban. Az Öreg Medve az indián táborokból ered, hiszen ott mindenkinek van indián neve. Mivel 28 éve, mikor elkezdtük, már én voltam a legöregebb, adta magát az elnevezés. Igazság szerint nem sokat gondolkoztunk rajta.
– Mesélj egy kicsit az indián táborokról, miért fontosak neked?
– Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem az indián történeteket, mindent tudtam az amerikai őslakosokról. A tábor maga igazából egy kézműves tábor, ahol abból a megközelítésből nézzük a dolgokat, amiből a természeti népek. Egyrészt természetes anyagokból dolgozunk, másrészt nem nyúlunk feleslegesen semmihez. Például nem engedek a gyerekeknek feleslegesen leszedni növényeket, hogy koszorút fűzzenek belőle, hiszen egy óra múlva elszárad és kidobják. Ha találsz két gyümölcsöt, egyet hagyj ott az unokádnak, mondta az öreg indián.
– Miért pont a Rókusdomb környékét választottad kedvenc pécsi helyednek?
– Itt lakott a nagyapám a domb tetején, mai napig megvan az 1907-ben épült ház. Anno itt rengeteg kis forrás nyílt, ezekből vittünk gyerekkoromban vizet. Nagyon kedveltem ezt a környéket, olyan kis zegzugos volt. A mostani Pollack épületének helyén egy néninek volt a kertje, ami nekem vadregényes táj, egy ősrengeteg volt.
– A sörgyár is más volt akkor?
– Nagyapám régen a gyárban dolgozott, nyugdíjas korában pedig visszajárt portásként; a házától körülbelül 17,5 métert kellett csupán megtennie odáig. Ekkor én még gyerek voltam, a sörgyárban voltak lovak, amikkel a hordókat szállították szekéren a kocsmákba. De voltak az istállóban verebek és patkányok, mindenféle érdekesség, ami szintén hozzátett a kalandokhoz, meg lehetett őket bámulni.
– Sok időt töltöttél a nagyapádnál?
– Rengeteget. A gyerekkórház kertjén jöttem mindig át, Idrisz Baba türbéje is ott van, illetve ez szintén egy eléggé elvadult táj volt. Fejben mindig harcoltam, játszottam, hogy indiánként kalandokba keveredek ott. A felújítás után persze már nem volt ennyire izgalmas. Nagyapám háza mellett volt még egy ház, de azt lebontották. A gyerekkori látképemre leginkább csak a domb és a gyerekkórház épülete emlékeztetnek. A régi Pécsnek nagy részét eltüntették ezen a környéken is, ennek ellenére nagyon szeretem ezt a várost.
– Van valami hozzá kapcsolódó történet, ami számodra kiemelkedően fontos?
– A nagyapám nagyon sokszor mesélt, vagyis ő úgy mondta, hogy halandzsázott. Ő találta ugyanis ki a meséket, amiket imádtam hallgatni. Én is nagyon szeretek mesélni. Idősebb kori emlékem is sok van róla, már nagyobb fiú koromban sokat jártam hozzá beszélgetni. Az eredeti szakmája nyomdász volt és a könyvek szeretetét idős koráig megőrizte, sokat olvasott. Talán ennek is lehet betudni, hogy nagyon sok mindenről lehetett vele beszélgetni. Nem hagyott mindent rám, felnőttszámba vett engem, még a politika is szóba került mindig közöttünk.
– A Monte Cristóban sokszor táncolnak az idegeiden, ezt hogyan kezeled?
– Viszonylag türelmes ember vagyok, sokan csodálkoznak is ezen. Az ok kapcsolódik a katonaságnál töltött éveimhez. Huszár voltam két évig, ott szereztem állatidomári papírt. Szoktam is viccből mondani a vendégeknek, hogy régebben lovakkal dolgoztam, most pedig disznókkal. Csúnya dolog ezt mondani, de van, amikor megérdemlik, az itallal néha együtt jár.
