Február 21-én mutatták be a Pécsi Nemzeti Színházban az operairodalom egyik legismertebb, legkedveltebb művét, a Carment, mely egyszerű emberek: katonák, városlakók, munkások, cigányok, csempészek történetéről mesél az élet olyan fontos kérdéseit feszegetve, mint a szerelem, szabadság, hűség, erkölcs, halál. Mi is ellátogattunk a premierre, hogy lássuk és halljuk ezt a remekművet. Élménybeszámoló következik.
George Bizet örökbecsű négyfelvonásos operáját a Pécsi Nemzeti Színház énekeseivel, táncosaival, valamint a Pannon Filharmonikusok zenekar közreműködésével láthattuk-hallhattuk a csodálatos, patinás, a belváros szívében elhelyezkedő színházban. A művet a Liszt- és Kossuth-díjas Gulyás Dénes rendezte, aki egykor maga is kiváló tenor volt, jó pár operát rendezett már színházunkban. A remek tánckoreográfiát Nagy Írisz Harangozó-díjas táncművésznek köszönhetjük. Az esten Oberfrank Péter karmester dirigálta a zenészeket.
Mielőtt belekezdenék a premierelőadás élménybeszámolójába, pár szót kell ejteni magáról a műről is, mely egész biztosan benne van a top 5-ben mindenki számára, ha operáról beszélünk.
Az élménybeszámolóhoz néhány ismert, világhírű Carmen-előadásból hozunk videókat kedvcsinálóként.
Az opera története
A történet Sevilla és környékén játszódik a 19. század első felében.
A városi sürgés-forgásba egy parasztlány érkezik, Micaela, aki jegyese, Don José iránt érdeklődik a katonáknál, akik először megpróbálják a lányt becsábítani a kaszárnyába, de az szépen kivágja magát a helyzetből. A forró nyári napon úgy tűnik, mindenki a szerelem után vágyakozik, a hadnagy is a helybéli lányok iránt érdeklődik, majd kiderül, hamarosan, a déli harangszókor érkeznek a dohánygyári munkáslányok. Ez így is történik, azonban a hölgykoszorúban minden férfit csak egy nő érdekel, a szépséges kacér cigánylány, Carmen. Csakhamar felcsendül a Habanera is, melyben Carmen a szerelemről mint egy vad madárról énekel, mely könnyen elszállhat: „a szerelem késik, ha várod, s ha nem várod, hozzád siet”.
Igazából ez a gondolat kíséri végig a történetet: a szerelmet, pláne Carmenét nem lehet birtokolni, sem őt magát. Mindenesetre a cigánylány kinézi magának az addig tisztességes kis tizedest, Don Josét, kebléről egy virágot tép le és a férfinak hajítja. Don José meginog a „boszorkányvirág” láttán, hiába találkozik Micaelával, aki anyjától hoz levelet neki.
Néhány pillanat múlva hangos perpatvar tör ki a téren, Carmencita és egy lány összevesznek, Don Josét küldik rendet tenni, elfogni Carment, azonban a nő szépségével hatalmába keríti a férfit, az pedig egy kis trükkel elengedi a lányt. De a parancs megszegéséért súlyos büntetés vár rá.
A következő jelenet már a Pastia csapszékében játszódik, ahol munkások, parasztok, katonák, táncosnők már nagyon jól érzik magukat, és hamarosan Escamillo, az ünnepelt torreádor is megérkezik a híres és felejthetetlen „Torreádor belépővel”, természetesen Carment is észreveszi, aki közben kikosaraz egy hadnagyot Don Joséra várva.
Megérkezik a torreádor
Meg is érkezik a hős, akit Carmen végül rávesz arra, hogy szökjön el az őrtanyáról és álljon be közéjük csempésznek. A férfi vívódik a kötelessége és a szerelem között, végül utóbbi mellett dönt.
A mutatós és pörgős Csempészötös
A harmadik felvonás egy magányos, zord tájat mutat be, ahol a csempészbanda vándorol. Carmen barátnői kártyavetéssel ütik el az időt, nekik szerencsés lapok jutnak, azonban Carmennek minden alkalommal halált jósol a kártya. Két „idegen” is megzavarja a bandát, a torreádor Escamillo, aki Carmenért jött, és Micaela, Don José egykori kedvese, aki haldokló édesanyájához vinné a férfit. Don José és Carmen szerelme ekkor már kihűlt, a férfi nehezen látja ezt be, végül elmegy Micaelával, de inti Carment, „még találkozunk!”
Íme Micaela áriája Mirella Freni előadásában
Az utolsó felvonás szenvedélyes és lüktető spanyol táncdallamokkal indul, utcai árusok virágot, narancsot, cigarettát kínálnak, a táncosok bemutatkoznak. Közben bevonul a torreádor, Escamillo, aki meghívta a csempészbandát, Carment és barátnőit is az arénába a viadalra. A cigánylányok figyelmeztetik Carment, a tömegben rejtőzködik Don José is rá leselkedve, de a lány nem fél tőle. Megjelenik végül a férfi, aki hol könyörögve, hol fenyegetőzve kérleli a lányt, hogy térjen vissza hozzá. A nő hajthatatlan és visszautasító, Don José szemébe mondja: „ölj meg, vagy hagyj elmenni”, sőt büszkén hozzávágja volt szerelméhez a tőle kapott gyűrűt. Don José végül leszúrja Carment.
Az előadásról
Mint láthatjuk, ez egy nagyon szenvedélyes darab, és hogy mi valósult meg mindebből az előadáson? Jó élmény volt összességében látni és hallani a mű pécsi interpretációját, de sokkal több szenvedélyt és erőt vártam. A díszlet egy forgó színpadot, néhány széket és asztalt foglalt magában, a hegyvidéki jeleneteknél pedig egy lakókocsiszerűséget néhány, Spanyolországban nem kifejezetten őshonos kaktusz társaságában. A jelmezek közt is voltak érdekes megoldások, Carmen néhány jelenetben például egy fekete latexkabátban játszott.
A karzatról sajnos bizonyos rövid jelenetek, melyek a félkör-dobogós díszlet tetején játszódtak, nem voltak láthatóak.
Nagyon sokat emelt a produkción a tánckar, pezsgést és lendületet vittek egy-egy jelenetbe, a szólótáncoslányok is üdítő színfoltjai voltak ennek. Pécs kedvenc zenekara, a Pannon Filharmonikusok is hozta a megszokott magas minőséget, élvezetes volt hallgatni Bizet csodálatos muzsikáját, a tüzes, karakteres spanyol (tánc)dallamokat.
Viszont a felnőttkórus halk volt, ha nem láttam volna az énekeseit, kis túlzással összekevertem volna néha a gyerekkarral.
A közönség nagy szeretettel, hatalmas tapssal köszönte meg a Micaelát alakító Tatai Nóra áriáit, aki nagyon szép, tiszta hangon, finoman (néha túl finoman és halkan), a karakterhez illően énekelt. Őt egyébként a Manonban is hallhattuk nemrég.
A Carmen egyik barátnőjét, Frasquitát alakító híres pécsi operaénekes Vermes Tímeának is örült a közönség, szépen csengő hangja még a karzaton is jól hallható volt.
A fiatal operaénekes Tötös Roland játszotta Don Josét, akit szintén hallhattunk már Massenet Manonjában (épp Tatai Nóra párjaként). Azért is emelem ki a fiatalságot az énekes kapcsán, mivel ez egy nagy és komoly szerep, bizonyára egy kicsit idősebben vagy érettebben meggyőzőbben tudná alakítani az önmagával meghasonlott, vívódó, szó szerint halálosan szerelmes hőst.
Az operairodalom egyik legszebb tenoráriája, a Virágária (La fleur que tu m’avais jetée) is ebben a műben hangzik el, épp arról a száradt kis virágról szól, melyet a szerelmes hős azóta őriz, hogy Carmen neki hajította. Szerintem itt túl gyors volt az egész ária, nem tudott szépen felépítkezni a dallam, melynek egyébként hatalmas belső feszültséggel és energiával, lassan, folyton fel-felduzzadva kellene elérni a konklúzióig, hiszen ez egy igazi szerelmi vallomás, melyben a férfi felfedi legmélyebb érzéseit. Ezt ha néhány percig is, de mindenkinek át kell éreznie és el kell hinnie, az előadónak és az ő tolmácsolásában a közönségnek is.
Egy kis kedvcsináló, az említett ária után Domingót csaknem 3 percig tapsolja éljenezve a közönség:
Végül, de nem utolsósorban a Busa Gabriella alakította Carmenről: kicsit bizonytalanul indult az első felvonás Habanerája (a L’amour est un oiseau rebelle c. ária), pedig a jól ismert lefelé lépegető kromatikus skálának kristálytisztának és pontosnak kellene lennie, ami sajnos nem mindig sikerült. A telt, magabiztos magasságok is néhol elmaradtak, pedig bőven lett volna lehetőség megmutatni ezeket. Az egész karaktert egy kicsit izgalmasabbnak és erőteljesebbnek képzelném, nem csak a hangerő tekintetében, hanem épp amiatt, hogy hihetővé váljon a nő szenvedélyes, vad, végtelen szabadságot vágyó személyisége.
Ennek egy kis hiánya a mű végén, a záró kettősben csúcsosult ki leginkább, bár borzasztó nagy feladat előadni azt mind a két főszereplő részéről. Az erő hiánya véleményem szerint leginkább a mozdulatok „lágyságán” és a duett viszonylag gyors „lezavarásán” volt tetten érhető, nem volt idő kiélni a perzselő indulatokat. Pedig ez egy drámai párbeszéd (még a címe is erre utal: C’est toi! C’est moi! – Te vagy! Én vagyok!), melyben a szereplők őrülten, civakodva harcolnak igazukért: Carmen a szabadságáért, Don José Carmenért. A tenor azzal próbált erőteljesebb lenni, fenntartani a feszültséget, hogy hangját többször eltorzította, rekedt üvöltést szimulálva (ami egyébként teljesen helyénvaló kifejezőeszköz), de ez itt-ott a dallamok rovására ment, darabossá tette a dialógust.
Íme Agnes Baltsa és José Carreras előadásában a híres duett
Összességében bár nem volt katarzisélményem a mű láttán és hallatán, remek estét töltöttünk el a pécsi teátrumban, ajánljuk minden operarajongónak a Carmen megtekintését.
Képek: Mihály László/PNSZ
