A pécsi fegyverművesek a puskák és pisztolyok készítésében remekeltek, de sajnos nem voltak elegen ahhoz, hogy fel tudják venni a versenyt a külföldi puskákkal és pisztolyokkal.
A fegyverek lehetnek műtárgyak, sőt igazi műremekek is, noha nem feltétlenül ez ugrik be a legtöbb embernek a puskákról és pisztolyokról. Sokan pedig azt sem tudják, hogy Pécsett különböző szervezeti formákban több népszerű és kezeik közül igényes és szép mesterremekeket kiadó fegyverkészítő dolgozott az 1680-as évektől.
De mit is csináltak a fegyverművesek és hogyan? Ahogy Gál Éva történész írja a „Puskaművesek Pécsett” című Pécsi Szemlében megjelent szövegében, Magyarországon a fegyverkészítés a középkorban terjedt el, és ez a szakma bizony nem volt egyszerű. Rengetegen szakosodtak a fegyverművesség különböző ágaira, „voltak kardcsiszárok, sisakkészítők, pajzsgyártók, páncélművesek, puskaágyazat, fegyverlakat-készítők, kengyelgyártók, s még folytathatnánk a sort” – írja Gál Éva. Ebből nyilvánvaló lehet, hogy egy puska vagy pisztoly elkészítéséhez sok mesterséghez kellett értenie a pécsi fegyverkészítőknek. Volt olyan mester, aki más műhelyekben készült „fegyverdarabokat” ötvözött a saját eljárásával készült egyéni fegyverrészekkel, de persze akadtak olyanok is, akik minden apró részletig maguk dolgozták ki míves stukkereiket.
A helyi fegyverművesek a puskák és pisztolyok készítésében remekeltek, ami nem kis szó, annak tükrében, hogy csak egy puskacső kialakítása mekkora munka volt:
„A csőgyártás különösen magas képzettséget követelt. Az öntött acélcsövek megjelenése előtt kovácsolással készültek a puskacsövek. A technikának két alaptípusa ismert: vagy egy tömör rúd közepét fúrták ki, vagy egy tömör rúd köré kovácsolták a vasanyagot, majd a széleket összehegesztették. De a legkeresettebbek és legjobb minőségűek az úgynevezett damaszkolt csövek voltak. Ez esetben vékony sávokra vágott vaslemezt tekertek egy tömör vasrúdra, valahogy úgy, mint ahogy a papírtrombitát készítik, és az éleket azután hegesztették össze” – írja Gál Éva.
Az elkészült fegyvereket természetesen ki is kellett próbálni, amiknek strapabírását úgy tesztelték, hogy nagyobb lövedékeket lőttek ki belőlük, mint amilyenre kalibrálva voltak. Ha a cső kibírta a tesztet, utána beállították a célgömböt, hogy a fegyver pontos is legyen.
A pécsi fegyverek készítői közül leginkább a pisztoly- és puskaágyazatokkal foglalkozó mesterek voltak a leghíresebbek, a kőszegi és soproni szakemberek mellett. Azonban a kézműves fegyverkészítők Pécsett – és máshol sem – nem tömörültek céhekbe, és nem is magánüzemben dolgoztak. Érdekes, de a puskakészítők a leggyakrabban más iparágakhoz kapcsolódtak. Így például a kovács és lakatos céheken belül készültek a fegyverek és alkatrészeik. Pécsett főként a lakatosok foglalkoztak a lőfegyverekkel, ezt céhpecsétjükön is jelezték. Ez nem volt tréfa tárgya, a pécsi lakatoscéhek 1750-ben Mária Teréziától kapott megújított (a céh 1967-ben alakult meg) céhlevelükben kikötötték, hogy ők felelnek a fegyverkészítésért, a fegyverművességgel szintén foglalkozó pécsi kovácsokat pedig eltiltották a stukker- és stukkerelemek készítésétől. Azok a kovácsok, akik fű alatt mégis kiadtak kezük közül bármit, ami a fegyverekhez volt kapcsolható, azokat bepanaszolták a helytartóknál, és komoly büntetésnek nézhettek elébe.
A puskaműveseket is tömörítő lakatos céh valamikor 1805 és 1843 között más fémműves szakmákkal kibővülve vegyes céhhé alakult, amire egyrészt azért lehetett szükség, mert alapvetően a városban kevés volt az olyan szaki, aki a bonyolult fegyverkészítésre adta a fejét, másrészt így más céhek munkásaival kiegészülve könnyebben és gyorsabban gyárthatták le a megrendelt puskákat és pisztolyokat. Tehát a fegyverkészítés egyfajta céhes összefogásban folytatódott a városban.
Ekkortól Pécsett vassal kirakott új csövű puskákat, rézzel kirakott fegyvereket, pisztolypárokat, karabélyokat, puskaszerszámot, puskához és pisztolyhoz fából vagy vasból készült töltővesszőt is lehetett vásárolni, de a mesterek többek között vállaltak fegyvertisztítást, puska „pallérozást”, azaz polírozást is.
Az ismertebb fegyverművesek – mint például Bogovits Tamás és Bogovits Antal, Bugovics György, Kalupnik Ferenc, Raimer József, Haaz Antal és Schlott János – műhelyei a 19. század elején-közepén leginkább a belvárosban, azon belül is a Ferencesek utcájában és annak környékén voltak, de akadt olyan mester is, aki a mai Munkácsy Mihály utcában dolgozott. A céhösszevonás után azonban gyorsan esett az érdeklődés a helyi fegyverek iránt.
Míg kezdetben a piacon a minőségi terméket keresték, addig a század második felében inkább az olcsóbb árut, melyek között sok volt már a kontármunka is. Közben megjelentek a városban külföldi – főként osztrák – fegyverkészítők munkái is, melyek minősége szintúgy ingadozó volt, mindezzel az egy-két segéddel dolgozó pécsi kézműves fegyvermesterek nem tudták felvenni a versenyt (gépeik sem voltak hozzá).
