Ferenc pápa 2020 novemberében nevezte ki Felföldi Lászlót, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye általános helynökét a Pécsi Egyházmegye püspökévé, akit idén januárban szenteltek püspökké a Pécsi Székesegyházban. A főpásztor, akinek papi hivatása Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből indult, messzebb nem is kerülhetett volna szülőföldjétől. Ünnepi interjúnkban az életében történt változásokról, a paphiányról, a fiatalok megszólításának lehetőségeiről, Ferenc pápáról és a karácsonyról is kérdeztük.
– Hogyan értékeli a hivatalában eltöltött egy évet? Azt kapta-e, amire számított itt Pécsett, vagy máshogy alakultak a dolgok, mint ahogy elképzelte?
– Korábbi szolgálati helyeim, Nyíregyháza és Debrecen is nagyon messze van Pécstől, így alig ismertem a Pécsi Egyházmegyét. Nem készültem semmire, a valóságot szerettem volna megismerni. Ez az egy év az ismerkedéssel telt, jártam a településeket, sok új embert, szervezetet, intézményt ismertem meg. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy most már itthon vagyok. Most már lehet tervezni, gondolkodni, előre nézni.
– Milyen különbségeket tapasztalt a két egyházmegye között?
– Minden falunak, minden városnak más és más a karaktere, az íze, a hangulata. Nyíregyházán és Debrecenben is hosszú éveket töltöttem, a két város ötven kilométerre van egymástól, mégis teljesen mások. Ötszáz kilométerre kerültem onnan, és azt látom, hogy a Pécsi Egyházmegye, azaz Tolna és Baranya országosan is nagyon különleges megyék. Sehol máshol nem jellemző a nemzetiségek ilyen erős jelenléte. Számos német, horvát, és székely település található a régióban, és az atyák között is van, akinek az anyanyelve horvát, sok családban pedig a mai napig horvátul vagy németül beszélnek. Ez olyan gazdagság, szín és erő, amibe bele lehet kapaszkodni. Nagyon örülök, hogy mindezt megismerhettem.
– Az elmúlt években a média gyakran foglalkozott a Katolikus Egyházban egyre nagyobb problémává váló paphiánnyal. A Pécsi Egyházmegyében okoz-e ez gondot? Ha igen, milyen megoldási lehetőségek állnak az Egyház előtt?
– A paphiány általános probléma Európában, a Pécsi Egyházmegyében is jelen van. Az igazi nagy problémák 10-15 év múlva várhatók, akkor már sokkal súlyosabb lehet a helyzet. A papi terhek növelésével meg lehet oldani ideig-óráig a problémát, de van egy pont, ahol tovább már nem növelhetők. A munkatársaimmal azon kell gondolkodnunk, hogyan tudunk előre menni, hogyan tudjuk elérni, hogy a paphiány ellenére is élő, működő közösségeink legyenek egy-egy faluban, városrészben. Meg kell találnunk a megfelelő személyeket, akik vezetik, szolgálják a közösségeket, és segíteni kell az embereket annak a felismerésében, hogy a közösség vallási, egymás és Isten felé forduló élete a pap jelenléte nélkül is rendkívül értékes és fontos.
– Van valamiféle központi, a Vatikánból származó iránymutatás, hogy ezt a problémát hogyan kellene megoldani, vagy ezt a helyi egyházi vezetőkre bízzák?
– Mindkét vonal nagyon fontos. A Vatikánban két évvel ezelőtt rendeztek egy nagy konferenciát a témában. Fontos kiemelni, hogy a Katolikus Egyháznak nagyon nagy ereje van az egységében és egységességében, ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy csak a helyi lehetőségek figyelembevételével lehet a problémákat megoldani, akár Róma és a püspökségek, akár a püspökség és az egyházközségek vonatkozásában. Nekem is a munkatársaimmal kell együtt gondolkodni, és haladni az ún. szinodális úton, amin a Katolikus Egyház elindult.
– A hagyományos intézmények szinte mindegyike küszködik azzal, hogyan szólítsa meg a fiatalokat egy olyan korszakban, amikor azokat szinte kizárólag nem hagyományos csatornákon, nem hagyományos módon lehet elérni, megszólítani. Hogyan tud alkalmazkodni ehhez a helyzethez a Magyar Katolikus Egyház és azon belül az egyházmegye?
– A fiatalok – életkoruknál fogva – mindig is speciális csoportot alkottak és alkotnak ma is. Ősi iratok beszélnek arról, hogy az ifjúság alkalmatlan a jövő építésére, amit aztán rendre megcáfolt a történelem. A fiatalokban van egy egészséges kritika, szembenállás, jövő felé tekintés, és van egy nagyon-nagyon komoly elvárás. Az elmúlt évtizedekben megváltozott világ az ifjúságot teszi leginkább próbára. A fiatalok élete nagyon sok szempontból soha nem volt olyan nehéz, mint most. Amikor azt érezzük, hogy a fiatalokat nehezebb megszólítani, akkor ez a társadalom által rájuk tett terhek miatt is van. Látni kell az ő jó szándékukat, az ő belső valóságukat, és hinni abban, hogy megszólíthatók. Sokszor jobban vágynak a közösségre, mint a felnőttek. Csak ki kell menni egy térre, és látjuk, hogy a fiatalok együtt vannak. Nem azért, mert drogozni vagy inni akarnak, hanem mert együtt akarnak lenni. A fiatalok szívében lévő vágyra és keresésre kell választ adni.
– A paphiány és a fiatalok megszólításán túl biztosan van még számos kihívás, amit a 21. század támaszt a hagyományos egyházak elé. Ön szerint melyek a legfontosabbak?
– A legnagyobb kihívás ugyanaz, ami a társadalomé is: a család. Az Egyház munkájának, pasztorációjának célja és útja a család. Ha a családot meg tudjuk erősíteni, és tudjuk segíteni az úton, akkor az Egyház élete rendeződni fog, meg fog erősödni. Ha derűs, jó hangulatú családok lesznek, akkor az egyházak is olyanokká válnak, és olyan lesz a társadalom is.
– Nemrég Magyarországon járt Ferenc pápa, ahol találkozott a hazai püspökökkel is. Hogyan élte meg ezt, mit adott Önnek a találkozás?
– A szeptemberben Budapesten megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nagy ajándék volt Magyarországnak, és persze az egész világnak. Ezen belül különleges ajándék volt, hogy Ferenc pápa el tudott jönni a záró szentmisére, velünk együtt ünnepelt. Akik az egy héten át tartó eseményeken részt vettek, olyan lelki gazdagságot, olyan mélységet, olyan erőt tapasztaltak meg, ami életre szóló élményt jelent, és ami bizonyította számunkra, hogy jó úton járunk, és igenis van remény, erő és biztonság a nemzetben, a magyar népben, a Magyar Katolikus Egyházban és a magyar családokban.
– A pápa karakteres álláspontot képvisel számos olyan ügyben, amit a világpolitika és a hazai politika is előszeretettel tematizál. Magyarországon és máshol is bírálják és ünneplik aszerint, hogy éppen illeszkedik vagy sem az aktuális megszólalása valamelyik politikai narratívába. Ez egy nagyon új helyzet lehet az egész egyházi szervezet számára. Ön például hogyan éli meg mindezt?
– Megváltozott világunkban nagyon könnyű következmények nélkül véleményeket, elveket hirdetni. Az Egyház azért van nehéz helyzetben, mert vállalja önmaga útmutatásának, elveinek következményeit és a felelősséget. A világ pillanatokban gondolkodik. Támadják az Egyházat olyan elvekkel vagy gondolatokkal, amelyek egy hét múlva már nem igazak, nem élnek, nem fontosak. Az életet, az emberiség jövőjét csak olyan elvekre, olyan alapokra lehet helyezni, amelyek mentén hosszú távon lehet együtt gondolkodni, ahol az embernek, a családnak jövője, reménye és biztonsága van. Ez a zavar, ami a társadalmakban megmutatkozik, nyilván Ferenc pápának is nehézséget jelent.
– Azt szokták mondani, hogy egy keresztény ember számára a húsvét nagyobb ünnep, mint a karácsony. Egyetért ezzel?
– Az ünnep az emberi közösség legfontosabb, éltető ereje. Ha egy ember, egy család, egy közösség elveszítette az ünnepet, akkor mindent elveszített. Az élet minősége azon mérhető le, hogy egy egyén, egy család, egy közösség hogyan ünnepel. A magyar társadalomban mára egyetlen ünnep maradt, a karácsony. A szabadnap, a munkaszüneti nap, a hosszú hétvége nem ünnep. Az ünnep csak akkor valódi ünnep, ha a szeretetről szól. A karácsony és a húsvét ugyanolyan fontos ünnepek, bár utóbbinak társadalmi szinten már nincs akkora ereje. Ugyanakkor a keresztény világ ünnepli, mert a húsvét nélkül a karácsonynak nincs értelme, üres marad, ahogy a szeretet is áldozatok nélkül üres. Az Isten karácsonykor idejön, és azt mondja, nagyon szeretlek benneteket, és ezért bármilyen áldozatra képes, és odaadja az életét, mert ezt halálosan komolyan gondolja. Szeretjük a látványos, csillogó-villogó, hangos ünnepet, de amikor csendes, magányos áldozatot kell hozni érte, az már nehéz. De aki ezt megértette és megéli, az az egésznek a lényegét értette meg. Ezért mi nem választjuk el soha a két ünnepet, hiszen mindkettő az emberi élet valóságát és mélységét szolgálja.
