Mindannyian álmodozunk arról, hogy itt hagyunk csapot-papot és elmegyünk egy világkörüli útra. Réger Bálint, a pécsi születésű kalandor megtette. Hátizsák, bakancs, útlevél, pénztárca, szigorúan megtervezett költségvetési terv és irány Franciaország: Bálint így vágott neki élete útjának. Eddig tíz hét telt el, ezalatt 6135 kilométert tett meg stoppal, repülővel, hajóval és gyalog.
– A legnehezebb mindig a döntés. Téged mi vitt rá az elhatározásra? Milyen munkát, párkapcsolatot, családot „hagytál hátra”?
– Esedékes volt egy nagyobb váltás a szakmai előrehaladásomban és úgy éreztem, ez nagy lehetőség arra, hogy elinduljak egy ilyen útra. Kivitelező mérnökként dolgoztam az útépítési szakmában, ami nem egy kímélő foglalkozás, úgy gondoltam, hogy a következő kihívás előtt rám fér egy kis pihenés. Nem spontán döntés volt, régóta tudtam, hogy „világgá szeretnék menni” egy időre. Már régóta távol élek a családomtól és a távolsághoz szokott, mondhatni nemzetközi család vagyunk: a nyár folyamán előfordult, hogy édesanyám öt gyermeke öt különböző országban volt éppen. Az elindulás legnehezebb része a barátnőmtől való elköszönés volt. Kívánni sem tudnék türelmesebb és támogatóbb párt magam mellé: bár érthetően aggódott értem, végig segített az előkészületekben és bátorított, hogy elinduljak az álmaim után. Mondanom sem kell, nehéz volt a búcsú, mielőtt kiálltam egy benzinkúthoz, hogy a nyakamba vegyem Európát: telefon nélkül, stoppal.
– Mennyi szervezést igényelt az elindulás?
– Felmondtam a munkahelyemen, felmondtam az albérletem, szortíroztam a felhalmozott tárgyaimat: a megszokott élet felszámolása egy csomó teendővel járt.
– Mit terveztél meg az utazásodból, illetve mit hagytál meg a spontaneitásnak?
– Mindenek előtt a spanyolországi, 900 kilométeres Szent Jakab zarándokutat terveztem lesétálni. Az utazáshoz kapcsolódó előkészület kimerült az ehhez szükséges felszerelés kiválasztásában, megvásárlásában és kipróbálásában. Mivel hatalmas „túrára” készültem, ezért a megfelelő hátizsák és bakancs beszerzése, majd „betörése” jelentette a legfontosabb részét a felkészülésnek. Ezen felül természetesen rendeztem a pénzügyeket, a biztosítást és az útlevelem. Tervezni csak a zarándokút végéig terveztem: stoppolás Budapestről a Saint Jean Pied du Port-ba, majd gyalog egészen Santiago de Compostella városáig. Ki akartam használni a középkori zarándoklat adta lehetőséget a lassításra és a fejem kiürítésére, ezért semmilyen elektronikus eszközt nem vittem magammal – bizony, telefont sem – csupán térkép és egy részletes útikönyv volt a segítségemre.
– Vittél magaddal személyes tárgyakat, kabalákat?
– Két fontos kabalát is vittem magammal: egyrészt a nagyapámtól örökölt zsebórát, ez volt az egyetlen időmérő eszközöm az utam első felében, másrészt egy barátnőmtől kapott kulcstartót, melyet annak zálogaként kaptam, hogy otthon vár, mikor véget ér az utazásom.
Hátizsák, bakancs, útlevél, pénztárca. A többit lényegében bárhol, bármikor tudom pótolni.
– Hol jártál eddig?
– Magyarországról Dél-Franciaországba vezetett az utam, utána Spanyolországban töltöttem egy hónapot, majd Portugáliában két hetet. Ezután a Portugáliához tartozó Azori-szigetek egyikét látogattam meg, ahonnan az Atlanti-óceánon vitorlázva jutottam el Madeirára, amely szintén egy Portugáliához tartozó szigetcsoport.
– Meddig maradsz?
– Jövő januárban már szeretnék újra dolgozni, egyelőre ez jelenti a szabad utazás végét.
– Voltak veszélyes élményeid? Volt olyan pillanat, amikor azt latolgattad, hogy „feladod”?
– Amikor az utam első állomásán, a kelenföldi benzinkút parkolójában órákig nem vettek fel, kicsit kételkedtem benne, hogy menni fog-e, de ezen kívül egyszer sem éreztem azt, hogy feladom. A legdurvább a 32 napon át tartó gyaloglás volt, kifejezetten veszélyesnek pedig a több mint 1000 kilométeres óceáni vitorlázást éltem meg, egy 8 méteres vitorláson, tapasztalat nélkül, egy vadidegennel. A hajón – 500 kilométerre minden szárazföldtől – tudatosult bennem, hogy ha itt baj van, akkor nagy baj van.
– Mi a következő célországod?
– Most Madeirán vagyok, a következő úti cél valószínűleg a Kanári-szigetek lesz, de ez még nem biztos. Az egyik legjobb dolog abban, amit most csinálok, hogy hagyhatom, hogy az élet vezessen tovább a következő megálló felé. Még egy hétig biztosan itt leszek, utána pedig, nos, majd meglátjuk.
– Hogy lehet bírni egy több mint féléves világkörüli utat pénzzel?
– Mivel régóta terveztem ezt az utat, összegyűjtöttem rá a szükséges tőkét – enélkül nehéz lett volna elindulni. Mint minden hosszú távú utazó, én is szigorú költségvetést vezetek, ebben is különbözik egy ilyen utazás egy nyaralástól. Ahogy terveztem, munkát is vállalok, amikor tudok: dolgoztam fesztiváldekorációt építő munkásként, elvállaltam egy koncert légi fotózását, és segítettem az egyik hostelben megjavítani ezt-azt, kedvezményért cserébe. Összességében nem olyan drága így utazni, mint azt elsőre gondolná az ember. A lakhatási kiadásaim például nem számottevően magasabbak, mint egy budapesti albérlet díja.
[su_note note_color=”#63aff4″]
Réger Bálint, Mr. TravelEngineer néven blogot is vezet kalandjairól, melyet itt tudunk olvasni! [/su_note]
