Kettős operabemutatónak ad otthont Pécsi Nemzeti Színház. Puccini klasszikusát, a Gianni Schicchit és egy kortárs művet, Vajda János: Mario és a varázsló című operáját állította színpadra a Budapesti Operettszínház igazgatója, a Kossuth-díjas rendező, Kerényi Miklós Gábor. A két egyfelvonásost február 18-tól láthatja a közönség.
Szórakozás, gondolati kaland és katarzis – ha mindez együtt van, sikeres, közönségvonzó előadás születik – vallja Kerényi Miklós Gábor, aki őszintén hisz abban, hogy igényes produkciókkal a zenés színház hűséges híveket szerezhet magának minden korosztályból. Ezúttal két, irodalmi ihletésű operáról van szó, hisz a Gianni Schicchi cselekményét Dante Isteni színjátékának néhány sorából bontotta ki Giovacchino Forzano; a Mario és a varázsló esetében pedig Thomas Mann novellája szolgáltatta az alapot Bókkon Gábornak a librettóhoz.
– Izgalmasan egészíti ki egymást ez a két mű – kezdi beszélgetésünket a rendező -, hisz azon túl, hogy olasz vonatkozású történetek, mindkettő egy nagy szemfényvesztőről szól: Puccini egyetlen vígoperája a végrendeletet hamisító Gianni Schicchiről, Vajda darabja a hipnotizőr Cipolláról. Hiszem, hogy aki megnézi, legyen bár tizenéves diák vagy nagypapa korú operarajongó, örömét leli majd az előadásban.
– Miért érezte fontosnak, hogy a Gianni Schicchit mai történetként állítsa színpadra?
– Mert így jobban megszólítja a nézőket, közelebb érzik magukhoz, mintha azt XIII. századi meseként mutatnám be. A kor-kérdés nehéz ügy. Gondoljuk csak el: Shakespeare idejében a színészek a maguk divatja szerint, Erzsébet-kori ruhákban játszották az ókori hősöket, például Julius Caesart is. Forzano a XIII. századi Firenzébe helyezi a cselekményt, ám a szövegben, Rinuccio áriájában olyan személyekről tesz említést, akik jóval később születtek. Úgy gondolom, ennek az előadásnak nagyon jót tesz, hogy a mába helyeztük. Buoso Donati, akinek a végrendelete körül bonyolódik a cselekmény, egy lakókocsiban él, és ott is hal meg. Manapság rengeteg az olyan gazdag ember – nemcsak Amerikában vagy Olaszországban, de a világon mindenfelé –, aki szegényként, egy lakókocsiban kezdte, s noha meggazdagodott, mégsem költözött ki onnét. Egy ilyen világot próbálunk ábrázolni, amelyben Gianni Schicchi afféle ,,szelíd motoros”, mint azok az emberek, akik 50-60 évesen, hosszú, ősz hajukat copfba fogva nyomják a gázt. Egyébként a két produkciót a lakókocsi is összeköti, mert Buoso járgánya a másik egyfelvonásosban Cipolla utazó lakókocsijává változik.
– Hármas koprodukcióban, a Miskolci Operafesztivállal és a Budapesti Operettszínházzal közösen jön létre a pécsi előadás, az itteni színészek-énekesek mellett vendégművészek közreműködésével. Mennyire elégedett a PNSZ társulatával?
– Szép próbaidőszak van mögöttünk, mert nagyon lelkesek és komolyan veszik a munkát. Gianni Schicchi szerepében itt is Kálmán Pétert láthatja a közönség, akárcsak tavaly nyáron Miskolcon vagy január óta Budapesten. Ő ízig-vérig énekes színész. A másik főszereplőnknek, Ottlik Ádámnak Cipollaként nehezebb a dolga, hisz elsősorban prózai színész, de nagyon érzékeny és zeneileg rendkívül kifinomult, felkészült is egyben, rajta áll tehát, hogy mennyire tudja a színészi-zenei-hangi élményt egységes matériává gyúrni. Mindenesetre úgy gondolom, összhatásában emlékezetes alakítással ajándékozza meg a közönséget ebben a nagyon nehéz szerepben.
– Mindkét karmester vendégművész lesz.
– A Gianni Schicchit Kesselyák Gergely vezényli, a Mario és a varázslót Somogyi-Tóth Dániel. Mindkettejükkel évek óta dolgozom együtt.
– Ez a két opera mit sugallhat a nézőknek?
– Azt, hogy amit a színpadon látunk, rólunk szól, meg a szemfényvesztésről, a hazugságról, az emberek megtévesztéséről – a világ, amelyben élünk, tele van efféle helyzetekkel. Fontos tudnunk: a célok eléréséhez nagyon jól kell megválogatnunk az eszközöket, s vigyáznunk arra, hogy mikor, ki és mire használ minket. Vágyunk a jóra, s arra, hogy utat mutassanak nekünk. Könnyen meghódíthatók vagyunk. De föl kell mérnünk, vajon rövid, közép- és hosszú távon ez hova vezet, mi történik velünk s a világgal.
– Képesek vagyunk rá?
– Ez már filozófia, nem művészet. Az én feladatom az, hogy a darabokkal kérdéseket tegyek föl, a választ azonban mindenkinek magának kell megtalálnia. Egy jó zenés színház szórakoztat, gondolati kalandot, szellemi élvezetet nyújt, és persze gyönyört, katarzist is. Én minden előadásommal erre törekszem, s remélem, e két briliáns egyfelvonásos sem okoz majd csalódást a nézőknek.
