Meglepő pontossággal jósolta meg a globális felmelegedés következő harminc évre vonatkozó forgatókönyvét egy 1972-ben közölt tanulmány.
A Nature című folyóiratban megjelent írás szerzője John Stanley Sawyer brit meteorológus volt. Az 1916-ban született szakember a brit Királyi Természettudományos Társaságnak és a Királyi Meteorológiai Társaságnak is tagja volt, utóbbi szervezetnél elnöki pozíciót töltött be 1963 és 1965 között. Az 1972-ben publikált tanulmányból kiderül, hogy több mint negyven évvel ezelőtt a klímakutatók milyen sokat tudtak a globális éghajlati rendszer alapvető működéséről.
Sawyer többek közt leírta, hogy mennyit fog emelkedni a globális felszíni átlaghőmérséklet 2000-ig. „Az évszázad végéig várható 25 százalékos szén-dioxid-növekedés a globális átlaghőmérséklet 0,6 Celsius-fokos emelkedésével jár együtt – olyan értékkel, amely valamelyest magasabb az elmúlt évszázadok éghajlati változásaihoz képest” – írta annak idején a szakember.
A légköri szén-dioxid-koncentráció 1850 és 2000 között a 25 százalékhoz nagyon közeli mértékben növekedett, és a globális felszíni átlaghőmérséklet is kicsivel a 0,6 Celsius-fokot meghaladva emelkedett az időszakban – adta hírül a The Guardian című brit lap internetes oldala.
Sawyer az angol mérnök és feltaláló, Guy Callendar 1930-as évek végén és 1940-es évek elején írt munkáira hivatkozott, amelyekben Callendar úgy becsülte, hogy a légköri szén-dioxid-koncentráció nagyjából 10 százalékkal növekedett a korábbi száz évben. Ez lenyűgözően pontosnak számít, mivel a jelenlegi becslések 9 százalékosra teszik ezt az értéket. Sawyer továbbá a Keeling-görbét is – grafikon, amely a légkör szén-dioxid-koncentrációjának változását ábrázolja 1958-tól – alapul vette munkájához.
A szakember rámutatott, hogy az ember által kibocsátott szén-dioxid-mennyiségnek mindössze a fele marad meg az atmoszférában, míg a másik felét az óceán és a bioszféra nyeli el. Az elmúlt négy évtizedben az ember általi szén-dioxid-kibocsátás mértéke továbbra is többé-kevésbé exponenciálisan növekedett, és a kibocsátott mennyiség nagyjából fele továbbra is a légkörben marad, míg a másik fele természetes tározókban gyülemlik. Az óceánok által elnyelt szén-dioxid nagymértékben hozzájárul a vízrengetegek savasodásához.
Sawyer rámutatott, hogy egy 1971-es konferencián 375 ppm-re (milliomod térfogatrész) becsülték a szén-dioxid 2000-re várható légköri koncentrációját. Az érték nagyjából 370 ppm körül mozgott 2000-ben. A légköri szén-dioxidszint folyamatos emelkedésének várható hatásait sorolva a szakember megjegyezte, hogy „néhány növény valamivel gyorsabban növekedhet”. Ez alapvetően igaz, habár a helyzet ennél bonyolultabb. Sawyer továbbá rámutatott, hogy az emelkedő szén-dioxidszint növeli az üvegházhatást, és az azzal összefüggő melegedés több párolgást eredményez.
Sawyer arról is írt, hogy az olvadó jég és hó erősíteni fogja a globális felmelegedést, ugyanakkor úgy feltételezte, hogy a növekvő felhőtakaró csökkentheti a melegedést és szabályozhatja a globális éghajlatot. Közelmúltbeli vizsgálatok szerint azonban a felhők valójában egy kicsit még erősítik is a globális felmelegedést. A szakember azt is felismerte, hogy a jelentős mértékű globális felmelegedés változásokat eredményezhet az időjárásban és a szélmintákban világszerte.
