Abban bízom, hogy az arctalan és személytelen bürokráciát egyszer csak legyőzi a józan ész, és akad egy „hivatalnok” az országban, aki az asztalra csap és azt mondja: Ebből elég!
Azt mondják, ma már nincsenek határok, de előbb román, majd magyar állampolgárságát elvesztett olvasónk, Noémi szerintem erről mást mondana. (Lásd vonatkozó cikkünket a Pécs Aktuál rovatban – a szerk.)
Realitás, s az elképzelhetetlen, álomszerű szürrealitás határán mozog egy magyar, egy pécsi lány, aki nem akar más egyebet: élni, gyereket nevelni és dolgozni magyarként, magyar földön, magyar törvények szerint. Mert ez a hazája!
A lány esete Kafka klasszikusát, a pert idézi számomra. Ott a főhős Joseph K. kishivatalnok, ahogy Noémi is itt Pécsen, egy nap arra ébred, hogy ELJÁRÁS indult ellene. Egy olyan átláthatatlan, bürokratikus káosz szülte helyzetbe kerül, amelynek kiváltó okairól mit sem tud, a kitaszítottság súlyos lelki terhet ró K. úrra, ahogy feltehetően mostanság Noémire is, miközben az ártatlanságának bizonyítására tett kísérletek a bürokráciával szemben vívott magányos – és értelmetlen – harcnak bizonyulnak.
Érthetetlen a román fél hozzáállása, annál is inkább, mert ottani honosítása nélkül itt sem lehet – papíron – magyar. Merthogy valójában csak a „papírról” szól minden, hiszen Nóémi ízig-vérig magyar, még akkor is, ha 30 kilométerrel Magyarország mellett született 25 évvel ezelőtt.
Nem lennék meglepve, ha román honosítási kérelmét éppen amiatt utasítanák el, mert ő magyar, aki nem titkoltan az anyahazában kívánja leélni az életét…
Én azonban reménykedek. Abban bízom, hogy az arctalan és személytelen bürokráciát egyszer csak legyőzi a józan ész, és akad egy „hivatalnok” az országban, aki az asztalra csap és azt mondja: „Ebből elég! Noémi magyar.”
Szedjük ki ezt a lányt a 22-es csapdájából!
