Mint a borsó meg a héja, olyan volt Unger Pálma és N. Szabó Sándor. A pécsi színészházaspár 37 évig élt együtt nagy szerelemben, de 2011-ben minden megváltozott. N. Szabó Sándor hosszas betegség után végleg búcsút vett feleségétől, aki kis híján belehalt férje hiányába. Örök szerelem, az emlékek megőrzése és az élet, ami megy tovább. Unger Pálmával beszélgettünk.
– Négy éve veszítette el a másik felét, hogyan sikerült túljutni a gyász első időszakán?
– Az első egy-két évben fizikailag és lelkileg is nagyon rossz állapotban voltam. Teljesen összetörtem Sanyi távozásától, gyenge voltam, az ágyból is alig tudtam kikászálódni, és nem akartam emberek közé menni. A férjem elbűvölő személyiség volt, gondoskodó férfi és igaz barát. Abszolút a tenyerén hordozott engem, intézte életünk praktikus részét, én pedig a vidámságért voltam felelős, kacagóssá tettem a napjainkat és puhává, kedvessé az otthonunkat. Úgyhogy amikor itt hagyott engem, hirtelen azt sem tudtam hová kapjak. A nehezén a kollégáim segítettek át, fantasztikus ez a csapat, olyan elképesztő szeretettel és gyengédséggel vettek és vesznek körül a mai napig, pont mint egy család.
– Most már nem tűnik gyengének, inkább fittnek és életerősnek. Mi történt?
– Szembejött velem az élet, és talpon kellett maradnom. Megtanultam autót vezetni és az internetet is használom már a magam módján. Így találtam rá például az egyik „megmentőmre”, a mozgásra. Muszáj volt kezdenem magammal valamit, mert a lelki krízistől szinte elsorvadtak az izmaim. Hatven évesen – vagyis most még a hatodik, jövőre már a hetedik évtizedben – súlyokat emelgetni és ugrabugrálni én már nem tudok, úgyhogy nagyon kíváncsivá tett az úgynevezett Amplifitt-módszer, ami húsz perc mozgással kétórás izommunkát ígért. Körülbelül két éve heti háromszor járok a Rákóczi út 65.-be, aminek az lett az eredménye, hogy megint kacagva szaladok fel a harmadik emeletre, és már a hátam sem fáj annyira.
– Hogyan lehet kezelni valakinek a hiányát, aki 37 évig a társunk volt jóban-rosszban?
– Közel négy évtizedet úgy éltünk le, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal együtt voltunk, mégsem untunk rá egymásra, boldogok voltunk. Szóval az űr, amit itt hagyott, betölthetetlen, mégis valahol olyan, mintha még mindig itt lenne velem. Amikor úgy érzem, hogy nem megy tovább, megnézek egy régi videofelvételt, amin ott van Sanyi, és ez hihetetlenül megnyugtat. Őszintén szólva, ha holnap belépne az ajtón, egy percig nem lepődnék meg. Inkább azon lepődöm meg, hogy miért nem jön már….
– Mi lesz a sorsa a közös emlékeknek?
– Nekünk nincs senkink, akire a közös emlékeinket hagynám, ezért most azzal foglalatoskodom, hogy az összes fotónkat beszkennelem és kiírom egy lemezre. Aztán majd egyszer, amikor a hamut is mamunak mondom, megsemmisítem az egészet. Egyedül a színházi fényképeinket hagyom meg az utókornak, a színháznak adom őket, és Sanyi ruháinak is ez lesz a sorsa. Nem akarom őket eladni, vagy odaadni idegeneknek, és azt sem akarom, hogy kidobják őket évek múlva. Úgyhogy szépen fogom, belehímzem az összes darabba a férjem nevét, és a társulatnak adom ezeket is, hogy játszanak bennük. Nekünk úgyis a színházi kollégák jelentik a családot.
– Jövőre lesz 50 éve, hogy először színpadra lépett. Ki tudna emelni egyetlen kedvenc szerepet?
– Az igazság az, hogy nagyon szerencsések voltunk, szinte mindent eljátszhattunk, ami a mi képességeinknek és alkatunknak megfelelt. A Csárdáskirálynő Stáziától Hamlet Gertrúdjáig egy elég széles ívet sikerült végigjátszanom. Színes volt a pálya, mégis úgy gondolom, hogy a Sanyival játszott utolsó közös két személyes darabunkkal, a Kopogós römivel be is tetőződtek a vágyaim, ennél több, jobb már nem kell. Szerettük ezt az előadást és nagyon-nagy sikerünk volt vele. Azóta is ennek a darabnak az utolsó mondata kísért. Sanyi kiment a színpadról, én egyedül maradtam és csak ennyi volt a szövegem „Jaj, nekem!”
