A hétfő esti tüntetés…maradtatok volna otthon leckét írni!
Pécsett, de leginkább Budapesten tüntetett – már ha lehet ezt a fórumozást tüntetésnek nevezni – a Hallgató Hálózat. Azt, hogy a budapesti megmozdulásnak volt-e, vagy lesz-e a későbbiekben foganatja, azt én aztán nem tudhatom – de van egy fölös húszforintosom, hogy az egész lázadozás úgy reménytelen, ahogy van – de a pécsi szekció Széchenyi téren produkált kényszeres tenni akarása nem mondom, hogy nevetséges, csupán teljesen jelentéktelen – írja Chat Géza!
Először azonban öntsünk tiszta vizet a pohárba. Múltkor már megmondtam a véleményemet a Magyarországról történő elvándorlásról. Nem vagyok szittya, csupán a racionalitás szemellenzős süvegében szemlélem a világot. Ahogy akkor is írtam, most is elmondom, felőlem bárki el mehet külföldre munkát vállalni, csak ha már itthon nem dukál szar melót végezni, akkor kint se tegyük. Szerintem! Igazából a fiatalok könnyelmű hozzáállása tolja fel a cukromat az egekbe és nem volt ez másként, amikor hétfőn elcsoszogtam a Széchenyi tér előtt.
Jó másfél percig voltam tagja a tüntető népnek, de ennyi is elég volt, hogy felmérgesítsem magam. Mentségükre szóljon – meg amúgy is még csak most lendülök bele – nagyon korán érkeztem. 18:00 óra magasságában csatlakoztam a durván 60 fős ”tömeghez”. Két embernél volt megafon, de csak az egyik használta, hogy Hoffman Rózsázzon egy galuskásat. Innen is gratula. Én nem kívánom személyek neveinek skandálásával tölteni az estémet, mert ettől se én nem leszek több, valamint az utálat tárgyának kitőzött célszemély sem fog ettől rosszabbul aludni. Na, de még csak ott tartunk, hogy vagyunk vagy hatvanan és az igazi szónokok még nagyon messze vannak. Így szegény sokat vállalt megafonos fiúka, szűzies zavarában nem tud mást csinálni, mint az nagy népet megkérdezni: ki lészen az a bátor, aki szól pár keresetlen szót, amíg felebarátaink megérkeznek és elhozzák magukkal a legékesebben szóló Hoffman Rózsa gyalázókat? Egy túlbuzgó lány jelentkezik, felpattan a lépcső legtetejére és már mondja is a nagy igazságot, hogy: Én csak azt akarom mondani, hogy a mélyen tisztelt… – erre még gyúrni kellett volna. Én is csak ennyit jegyzek meg magamban, szolidan, mert nem akarom, hogy megcipőzzenek a feldühödött hallgatók, de igazából őket sem nyűgözte le az önjelölt szónok. Mindenki a háta mögé kacsintgatott, hogy hol lehetnek már a haverok? Mi tart ennyi ideig, hogy a Jókai delikáteszből két sört meg egy cigit idehozzanak? A megafon visszakerül jogos tulajdonosához, aki már nem is mer a biciklis, gyerekes apukával kiegészült 61 fősre duzzadt tömeg szemébe nézni, de egy poént azért elereszt félhangosan: „Úgy látszik a hallgatás jobban megy, mint az ordítozás.” Na, ekkor jöttem el, de szélsebesen.
Kezdjük ott, hogy a ”hallgató” mennyire találó megnevezés a felsőoktatásban tanuló diákokra – igen, én is az vagyok. Őszintén, mit csinálnak a hallgatók az előadásokon, szemináriumokon, laborokon? Bizony hallgatnak, mint a sír. Mintha az érettségi, majd a sikeres felvételi után elvitte volna a cica a nyelvünket, mintha még soha sem láttunk volna iskolapadot, vagy tanárt. Persze itt már egyetemi szinten megy az okítás és jóval cikibb nem tudni dolgokat, aláírom, mert én sem vagyok az a mindentudó zsenipalánta, akit még a szülei is szégyellnek, annyira stréber vagyok. A lényeg tehát adva van: a hallgatók hallgatnak.
Na, de a jó nyelvtudományos virtust tovább csapkodva elemezzük csak tovább ezt az elmés megszólalást, miszerint: „a hallgatás jobban megy, mint az üvöltözés.” Miért kéne üvöltözni? Miért? Komolyan. Annyira primitív, hogy csak ilyen őstulok módszerekkel lehet megfogni egy csoportot, pláne, hogy ez a csoport jelen esetben – elméletileg! – értelmes egyetemisták csoportja. És akkor itt rácsatlakozhatunk a parlamenti képviselők egyenes úton történő jó édes anyjukba való elküldésére, aminek megint annyi értelme van, hogy semennyi. Pécsett meg aztán pláne nem látom értelmét az egész lázadozásnak. Alapjaiban már az is zavar, hogy hallgatók állnak ennek a fejetlenségnek az élén és bizony nagyon is látszik az esetlenség. Netes portálokból táplálkozó fiatalok álldigálnak és mondják a saját hülyeségeiket, holott az eszetlen kiabálásnál tovább ők sem jutnak tovább. Mi lesz akkor, ha lemond az, akinek le kell mondania? Mi lesz, ha nem lesz röghöz kötés? Az senkinek sem tűnt fel, hogy önös érdekektől vezérelve próbálja a HaHa ráerőltetni a maga igazát egy egész ország fiatal generációira? Pedig így van. Nem vagyok Fidesz bérenc, de mint ahogy azt már írtam, racionálisan látom a világot, mert nem csak A meg B létezik, meg lehet találni azt a bizonyos arany középutatis, ha a felek hajlamosak kicsit behódolni a másiknak.
Nem értek egyet a tandíj bevezetésével, de azzal sem, hogy boldog boldogtalan ingyen örvendeztesse a nagy tudású egyetemi professzorokat. A röghöz kötés pedig maradjon, mert nem a diploma után azonnal kell itthon cellázni, de nem ám. A diploma megszerzését követő 20 évben kell minimum négy vagy öt évet – sose nézek utána semminek – Hazánkban dolgozni, ami nem nagy kunszt. Lásd: kimész szépen Bécsbe mosogatni aztán itthon pultozol egy kicsit, megint kimész, megint visszajössz és kész. Ja, vagy dolgozol anyádnál, apádnál, ne adj isten a soron egy gyárban.
De, hogy ne csak a keserűséget és a rosszmájúságot lássátok a véleményemben, íme, egy javaslat: MINDENKI KERÜLJE AZ ISKOLÁKAT! Ha Ti, kedves tüntetők radikális megmozdulásról szóltok, hogy radikális változásokra van szükség, akkor talán nem kéne megmaradni a mezei intézkedések szintjén, amire, mint ti is láthatjátok, senki oda se figyel. Nem vagyok egy közgazdász géniusz, de ha egy hónapig nem megy – se tanár, se diák – iskolába, akkor: 1. akinek be kell hódolnia az behódol, eltörli a megszorításokat, mindent amit akartok; 2. mindenkit kirúgnak, lesz egy csomó munkanélküli, egy csomó iskolázatlan fiatal, az EU szíjat hasít annak a hátán, aki majd jól odatartja, se hitel se semmi nem lesz Magyarországnak, így fejben térdre kényszerülve újfent nem lenne más választása a felelős hatalomnak, mint azt mondani, hogy: egye fene itt van amit akartok, plusz egy csoki mindenkinek.
Beszélni, szépen szónokolni, ordibálni, blogbejegyzést írni könnyű, de ténylegesen csinálni is valamit az már annyira nem egyszerű. Ez persze nem egy emberen múlik, hisz sokan vagyunk gyávák, hogy csak a kicsivel bátrabbakat is tétlenségbe taszítsuk.
UPDATE: Hoffmann Rózsa elfogadta a lefokozást. Örülünk? Mivel is jobb most? Most majd be kell tanulni egy másik nevet, amit még negédes álomból felverve is tudni kell skandálni.
