Közel három évtizede tagja a Pécsi Nemzeti Színház társulatának, és csaknem húsz éve működteti színi stúdióját a városban. Bár a siker szerinte múlandó, színészi teljesítményét 1997-ben Jászai-díjjal is elismerték. A pécsi gyerekek mostanság Bagiraként és Nyugati Boszorkányként találkozhatnak vele, ám ezekkel párhuzamosan súlyos problémákat boncolgató felnőtt előadásokban is játszik. Az Abszolút Nő versenyének következő jelöltje Füsti Molnár Éva, színművész.
– Nem sokon múlt, hogy most nem egy orvossal beszélgetek. Kinek vagy minek köszönhető, hogy a színművészetit választotta az orvostudományi kar helyett?
– Édesapán beszélt le az orvosi pályáról, mondván, az nem nőknek való hivatás. Orvosként volt néhány női kollégája és látta, milyen nehézségeket okoz a család és a munka összeegyeztetése. Viccesen azért még hozzátette, hogy a nőknek egyébként is kisebb az agytérfogatuk a férfiakénál. Azt tanácsolta, hogy ha pénzt is akarok keresni, akkor maximum fogorvos legyek, de ha nem, akkor pszichiáter.
– Nemsokára elvégzi a színháztudományi mesterszakot, miért döntött úgy két évvel ezelőtt, hogy ismét beül az iskolapadba?
– Ha a hivatásomról van szó, mindig szívesen bővítem az ismereteimet. Hiába kérdezték tőlem a felvételin, hogy ugyan mi újat tudnak nekem még mondani, igenis tudtak! Hatalmas élmény volt olyan dramaturgokat, rendezőket, színházesztétákat hallgatni, akik otthon vannak a szakmában. Nagyon jó és egyben keserves élmény volt megtapasztalni, hogy milyen megírni egy szakdolgozatot. Amikor én végeztem, akkor a színművészeti még főiskola volt, így nekem ez az első diplomamunkám.
– A Füsti Molnár Éva Színistúdió már húsz éve része Pécs kulturális életének. Elképzelhető, hogy egyszer majd megunja a tanítást?
– Gyerekeket terelgetni az egyik legnehezebb, legfárasztóbb és egyben legnagyobb sikerélményt nyújtó tevékenység a világon. Nem az a célunk, hogy színésznövendékeket neveljünk a stúdióban, sokkal inkább a személyiség és a kreativitás kibontakoztatására helyeződik a hangsúly. Van tánctanárunk, verstanárunk, sőt képzőművészettel, jelmeztervezéssel, maszkolással is foglalkozunk. A színjátszás órákat én tartom, de a szituációs játékokon keresztül elsősorban a problémák megoldását és a különböző élethelyzetek kezelését tanulják meg a gyerekek.
– A siker nehezen mérhető. Egy színész azonban több visszajelzést kap a külvilágtól. Ez nagyobb magabiztosságot is jelent?
– A siker múlandó, ha az ember sikeres, az mindig tegnap, de ma is és holnap is annak kell lenni. Nagyon jó a taps, a gratuláció, a dicséret és a jó kritika, de minden előadáson – még ha ugyanarról a darabról is van szó – újra és újra kell bizonyítani. Véleményem szerint jó lenne, ha a színházon belül több műhelymunkára lenne lehetőség, így mi, színészek szakmai berkekből is több visszacsatolást kapnánk, hiszen mindig lehet jobban játszani.
– Lassan harminc éve a pécsi társulat tagja. Soha nem vágyódott el másik színházba?
– A nyolcvanas évek elején – közvetlenül a főiskola elvégzése után – Pécsre hívtak, és aztán annyi barátot szereztem itt, illetve olyan kollégákkal és társulattal dolgozhattam, hogy a hároméves rock színházi kitérő után is ide tértem vissza. Két alkalommal majdnem elszerződtem másik színházhoz, de mindig visszakoztam. Nem vagyok különösebben bátor alkat, aki bekopogtat és azt mondja: „Itt vagyok, megjöttem!”
– A Pécsi Nemzeti Színház számos darabjában játszik, de a Pécsi Harmadik Színház is a szíve csücske. Miért?
– Nincs bennem személyes becsvágy, sokkal inkább illik rám a csapatjátékos jelző. Épp ezért az önmegmutatásnál előrébb való, hogy olyan darabokban játsszak, amik fontos problémákat feszegetnek. Vincze János, a Harmadik Színház igazgatója mai égető problémákról szóló, kortárs magyar darabokat mutat be. Számomra igazi felüdülés ilyen előadásokban játszani.
