Az irodalmi Nobel-díj lehetőségét is megpendítette a Krasznahorkai László író kapcsán az őt és három művét bemutató ötoldalas írásában a The New Yorker magazin.
Az Őrület és civilizáció, Krasznahorkai László nagyon furcsa írásművei című írásában James Wood a világirodalom olyan kiválóságaival veti össze a magyar író „narratívájának lassú lávafolyamát”, mint Samuel Beckett, Claude Simon, Thomas Bernhard, José Saramago, Roberto Bolano, David Foster Wallace és James Kelman.
A kritikus az angolra Szirtes György költő által átültetett Háború és háború, Az ellenállás melankóliája, valamint a Max Neumann festővel közösen jegyzett Állatvanbent Krasznahorkai-műveket, azok „hajthatatlanul folytatódó mondatszerkezetét” és gondolatiságát ismerteti az irodalom amerikai ínyenceivel.
Wood szerint a magyar író, aki a felsorolt alkotók közül a legfurcsább, „az őrület határáig vizsgálja a valóságot”. A kritikus ismertette az Amerikában és főleg Németországban sok időt eltöltött szerző életét és a Tarr Béláéval szorosan összefonódó munkásságát. Megjegyzi, hogy a rendező filmjeinek merészsége és szigora nem adja vissza Krasznahorkai prózájának mélységét, igaz, nem is állított ilyen célt maga elé. A The New Yorker szerzője megemlíti, hogy Krasznahorkai Lászlót német közegben potenciális irodalmi Nobel-díjasként emlegetik.
„Krasznahorkai szakadékai feneketlenek és távolról sem logikusak. Esetében gyakran nem is sejtjük, mi motiválta az írásművet. Őt olvasni kicsit olyan, mint elnézni egy városi téren az ott körben álló embereket, akik látszólag a kezeiket melengetik, és aztán, közelebb érve rájönni, hogy nincs is tűz és a semmi körül gyűltek össze” – írta a The New Yorker kritikusa, akinek megfogalmazása szerint a Háború és háború végén olyan közel került ahhoz, hogy egy másik emberben lakozzon, „amennyire az irodalom azt csak lehetővé tudja tenni”.
