Miközben világszerte a leglátványosabb, így legnépszerűbb sportágak közé tartozik, mi több, 1996 óta az olimpia műsorán is szerepel, idehaza még ma is „mostohagyerek” a hegyikerékpározás. Olyannyira, hogy legtöbb domboldalunkon egyenesen törvényt sértenek a downhillesek már puszta megjelenésükkel is. A pécsi Top Cycles szeretne végre változtatni e helyzeten, aminek érdekében még egy kuriózumszámba menő sportági etikai kódexet is kidolgozott.
A tévéből biztosan nagyon sokak által ismert hegyikerékpár (hivatalos két szakága a downhill és a four cross) a hetvenes években, Amerikából indult világhódító útjára. Rendkívüli népszerűségét egyre bővülő szövetségi és versenyrendszere is jelzi, és másfél évtizede már az ötkarikás műsorban is szerepel. Hazánkba a kilencvenes években érkezett, ma mintegy ezer versenyző és további négy-ötezer szabadidős sportoló űzi.
A pécsi Top Ciycles hegyikerékpáros Egyesület mindkét kategóriában érdekelt: miközben élversenyzői (Gyulai Csaba, Papp Norbert, Miklós András) rendre a magyar bajnoki és kupasorozatok élmezőnyében zárnak, számos nemzetközi viadal sikerével is a tarsolyukban), egyre többen csatlakoznak hozzájuk pusztán a szabadidejük kellemes és hasznos eltöltésének szándékával is.
Ám a helyzetük csöppet sem rózsás. Sőt, ahogy Gyulai Csaba klubelnök fogalmaz, a hatályos magyar jogszabályok szerint már a puszta létük is „törvényen kívüli”. A sportág ugyanis, természetéből adódóan, kizárólag minimum „dimbes-dombos” tájakon űzhető, ám az erre alkalmas területek többségén – így a Mecseken is – alaphelyzetben tilos az erdőkben a kerékpár használata, a klubok csak alkalmi, egyedi engedélyek birtokában rendezhet olykor-olykor versenyeket is.
Nem a „hivatalos” hegyikerekesek malmára hajtja ráadásul a vizet az sem, hogy az erdőt újabban valóban egyre többen veszik a nyakukba két keréken „civilek” is, akiknek sokszor esztelen száguldása valóban megkeserítheti a gyalogos turisták életét, hogy a természetben okozott károkról ne is beszéljünk.
A Top Cycles épp ezért nem győzi magát, illetve tagságát „elkülöníteni” a fentiektől. Mint mondják, bár a versenyeik sokszor vonnak magukkal különféle „tereprendezést” az erdőkben is, ők, illetve a többi „hivatásos” hegyikerékpáros mindig a természeti értékek védelmének szem előtt tartásával sportol. Mindennek igazolására egy, ma még szokatlan eszközt is csatasorba állítottak: elkészítették a hegyikerékpárosok „viselkedési szabályzatát”. Ez valójában a sportág etikai kódexe, amelynek vezérlő elve az erdőben tartózkodó többi ember, illetve a természet védelme, tiszteletben tartása. Betartása ugyan most csak saját tagságuk számára kötelező, de bíznak benne, hogy idővel mind többen érzik majd magukénak. Hogy az erdőjárók ne ellenséget lássanak a hegyikerékpárosokban, és mielőbb eljöhessen az az idő, amikor a magyar bajnokságot nem Ausztriában (!) kell megrendezniük, hanem itthon is szívesen látják őket az erdőben.
