Erős földrengés rázta meg Törökország déli, Szíriával határos területét február 6-a hajnalban, a természeti katasztrófa borzalmas pusztítást végzett, az egész világ összefogott, hogy segítsen a helyi készenléti szerveknek a túlélők keresésében, a magyarországi HUNOR Mentőszervezet ötven tagja két keresőkutyával még aznap a helyszínre sietett, köztük két pécsi tűzoltó, Farkas Roland és Kopasz Zsolt. Most lapunknak mesélnek a döbbenetes eseményekről, helytállásról, félelmekről, meg persze sikerekről.
Február 13-án éjjel érkezett meg egy hét után Magyarországra a csapat, melynek tizenhét ember köszönheti az életét, ennyi túlélőt sikerült ugyanis kiszabadítaniuk két- és négylábú hőseinknek a romok alól Törökországban, illetve huszonkilenc áldozat holttestét is átadták a helyi egészségügyi szerveknek.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a hazai lakosság egy emberként tiszteleg előttük, a négy baranyai tűzoltóra is mindannyian büszkék vagyunk, a pécsiekre pedig különösen.
Megkértük Farkas Roland őrnagyot és Kopasz Zsolt századost, emlékezzenek vissza erre az embert próbáló időszakra. Mint hangsúlyozták, hazánk nagyon hamar felajánlotta a HUNOR (Hungarian National Organisation For Rescue Services) segítségét a bajbajutottaknak, azt pedig gyorsan el is fogadták a török döntéshozók, ezért a magyar mentőalakulatnak szinte azonnal útnak kellett indulnia.
[su_quote]A feleségem pedagógus, ő haza tudott ugrani, de a 9 éves fiamtól nem tudtam elköszönni, hisz éppen iskolában volt hétfőn. Utólag derült ki, hogy az édesanyjától azt kérdezte: vajon látjuk még apát élve? Nyilvánvalóan féltettek, az első napokban pedig haza se tudtunk szólni, mert gyakorlatilag nem működött semmilyen hálózat a földrengés miatt. Mikor sikerült ezt a problémát áthidalni, úgy tapasztaltam, a társainknak is sok erőt adott az a napi pár perc, mikor a szeretteikkel beszélhettek. Jó, de egyben furcsa is volt hazatérni a békés Pécsre a katasztrófa sújtotta övezetből, és a történtektől elvonatkoztatva folytatni a hétköznapokat azután, hogy az ottani emberekkel egy hétig együtt éltünk, minden gondjukat, lelki sérülésüket látva és meghallgatva[/su_quote]
– árulta el Kopasz Zsolt. A tűzoltók feladata ugyanis megterhelő volt, mind fizikailag, mind pszichésen.
– Mondhatjuk, hogy tizenegy éve erre a bevetésre készültünk. Érte már kritika a HUNOR-t, miszerint nincs szüksége Magyarországnak ilyen szervezetre, mert a Kárpát-medencében nem fenyegetnek olyan típusú események, mint a földrengés vagy az árvíz, lutri volt tehát, hogy valaha lesz-e éles bevetésünk. Azt gondolom, ezek után már mindenki belátja, hogy nem hiábavaló a kiképzésünk, nem vesztegettük a pénzt és az időt a gyakorlatokon: arra igazán nem lehet felkészülni, ami a helyszínen fogadott minket, de meg kell hagyni, hogy a közös munka rendkívül jól ment. A térségben az évszázad legpusztítóbb földrengése volt ez, szürreális kép tárult elénk, és ugyan a munkafázisokat ismertük, a körülmények minket is sokként értek. Óriási területet érintett a csapás, hónapok kellhetnek, mire mindenhová eljutnak a török mentőcsapatok. Mi, magyarok 24 órán át dolgoztunk, 8 órás váltással. Volt olyan ember, akit nem tudtunk egy műszak alatt kihozni, a mentést folytatták a második turnusban.
Nem volt könnyű megszokni, hogy 3-4 óránként, folyamatosan utórengések jöttek. Néha álmodban, máskor épp romok alatt, vagy felderítés közben ért az ijesztő mozgás, a vészjósló morajlás.
Hangsúlyoznom kell, igen fegyelmezett állapotok között végezhettük a feladatunkat, a helyi katonáknak hála nem ért minket semmilyen atrocitás, holott kétségbeesett emberek olykor összetűzésbe kerültek a szervekkel. Az első napokban nagyon bizakodtak, aztán a hangulat megváltozott: kérték, ha meg is halt a szerettük, találjuk meg. Úgy vettük észre, abban az állapotban nekik a rossz hír is jobb volt, mint a bizonytalanság. Minket viszont az motivált, mikor sikerült túlélőkre bukkannunk. Az első sikeres mentés, amiről a katasztrófavédelem be is számolt, dopping volt számunkra, ezután szinte minden műszakban találtunk valakit – számolt be Farkas Roland.
A tűzoltóknak elképzelhetetlen szituációban kellett helytállniuk: a lakosság nem mehetett vissza az épen maradt házakba sem, így az utcán főztek, fűtés céljából hordókban raktak tüzet minden éghető anyagból, amit találtak, az élelmiszer- és ruhaüzleteket kifosztották, az adományokon veszekedtek, az autókból kivették az üzemanyagot az aggregátorokhoz. Mint megtudtuk, az utórengések mellett a változékony időjárás – nappal 15, éjjel akár mínusz 9 fok – a munkagépek pora, a tábortüzek füstje, és egy idő után persze az oszlásnak indult holttestek bűze is nehezítette a feladatot. Arról nem is beszélve, mennyire nehéz a romok között közlekedni, hozzáférni a bajbajutottakhoz.
Mindemellett megdöbbenve tapasztalták, hogy – főként vallási okokból –, a török emberek számára ugyanolyan fontos elhunyt szerettük előkerítése, és hogy időben eltemettethessék, mint amennyire eleven hozzátartozók megtalálását várják – fejtették ki a pécsi egyenruhások. Kiemelték, az első 100 óra a mentésben részt vevők számára kritikus, kötelességük szerint azokat kell előbb a kutyák segítségével kijuttatniuk a romok alól, akik életben vannak, csak később koncentrálhatnak a holtakra. Ez a török nép számára nem teljesen elfogadható, így voltak belőle konfliktusok – tették hozzá. A szolgálat végeztével egyébként minden HUNOR-tagnak kötelező találkoznia pszichológussal, aki segíti az átélt események feldolgozásában.
– Az ember átértékeli az életét. Persze mindenkinek a saját gondja tűnik a legnagyobbnak, a fogyasztói társadalomban pedig fontosak számunkra a különböző ingóságaink, de be kell lássuk, hogy mindez egy pillanat alatt szertefoszlik ilyen tragédiák bekövetkezésekor. Nyilván nem tudom, hosszú távon is így lesz-e, de jelenleg úgy látom, kicsit más emberként tértünk vissza. Igyekszünk nem panaszkodni, a hétköznapi problémáink jelentéktelennek tűnnek ugyanis amellett, amit ott tapasztaltunk. Nem ártana egy alapos szemléletváltás a társadalomban, mindannyiunknak fel kellene fogni, hogy nincs értelme elégedetlenkedni és a vagyont hajtani. Mindenki találkozott már rossz dolgokkal, amik miatt megfogadta, hogy más értékeket helyez majd előtérbe, aztán mégis visszatérünk a korábbi irányba. Ennek nem így kellene történni – mondta végezetül Kopasz Zsolt.
A pusztításról és a mentésről készült képeket is kaptunk Farkas Rolandtól:
Korábbi cikkünkben a négy baranyai hős szakmai életútját mutattuk be röviden:
Ismerjük meg jobban a Törökországban segítő, baranyai hősöket
Fotók: Müller Andrea, Farkas Roland
