A Pécsi Tudományegyetem alapítványi működésre való esetleges „átállítása” egyre több reakciót vált ki egyetemi polgárokból, az intézmény sorsáért aggódó pécsiekből. Facebook-oldal alakult, aminek nagyon rövid idő alatt több mint ezer követője lett, Mester Zoltán a témával foglalkozó, lapunkban megjelent jegyzetét pedig sok ezren olvasták el eddig. Dr. Polyák Gábor, a PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének volt vezetője, az ELTE jelenlegi oktatója Facebook-oldalán írta meg véleményét az alapítványi formába való „kiszervezésről”. A szöveget a szerző engedélyével közöljük.

Polyák Gábor posztja:

A kollégák és a diákok körében is az látszik, hogy nagyon keveset tudnak erről az egyetemi „modellváltásról”. A legtöbben racionalizálnak, és abban bíznak, hogy a hétköznapokban majd szokás szerint okosba’ megoldanak mindent, azaz semmi nem változik. Ahogy én látom:

1. Azt mondani, hogy „magánegyetemek” jönnek létre, teljes félreértés. Az egyetemek továbbra is közpénzből működnek, ún. „közérdekű vagyonkezelő alapítványok” formájában. Kizárólag a Corvinus kapott valódi vagyont, MOL- és Richter-részvényeket, amelyek osztalékai elvileg fedezik a működési költségeket. Még ebből sem várható nagyobb működési bevétel, mint a korábbi állami támogatásból, és éppen a tavalyi év mutatta meg, mennyire kockázatos a modell: ha a MOL nem fizet osztalékot, akkor legfeljebb a tartalékokból lehet élni. De ez a többi egyetem szempontjából lényegtelen, mert ilyen vagyonelemeket nem kapnak. Egyáltalán nem látszik, milyen mutatók és folyamatok határozzák majd meg az állami támogatást. Az alapítványok továbbra is kijárásos rendszerben kuncsorognak majd a következő évi fedezetért. És mivel közpénzt költenek, a közbeszerzési szabályok továbbra is alkalmazandók.
2. Önálló bevételi forrásai továbbra is korlátozottan lesznek az egyetemeknek. A magyar diákok fizetőképessége igencsak véges, a nemzetköziesítés pedig egy baromi nagy lufi, közpénzből felfújva. Addig vannak külföldi diákok a magyar egyetemeken (az orvosképzés kivételével), amíg a magyar állam bőkezűen támogatja őket a Stipendium Hungaricum ösztöndíjjal. A magyar felsőoktatás nem képes valódi nemzetközi tényezővé válni, ehhez nincsenek meg a személyi, az anyagi és a szervezeti feltételek. Önmagában az alapítványi átalakítás nem javít a helyzeten.
3. Az egyetlen vagyon, amit az egyetemek megkapnak, az általuk használt infrastruktúra. Ennek sok esetben van előnye is, mert úgy tűnik, az eddig bérelt épületeket az egyetemek tulajdonába kerül. Ugyanakkor az SZFE példája azt is nagyon gyorsan megmutatta, hogy a kuratóriumot nem fékezi semmi az ingatlanvagyon elherdálásában. Az értékes ingatlanok átjátszása erre méltó barátoknak és üzletfeleknek borítékolható.
4. Decemberben éppen az ilyen vagyonkezelő (köz)alapítványoknak a szabályozását kötötte kétharmados többséghez a Fidesz. Ez önmagában is jól jelzi, hogy hosszú távú politikai térfoglalás zajlik. Az egyetemek uralása a kultúrharcnak is fontos eszköze, az elfoglalt egyetemek nagyon fontos hatalmi és gazdasági központok akár egy nem fideszes önkormányzattal, akár egy nem fideszes kormánnyal szemben, és természetesen az európai K+F pénzek kicsatornázását is biztosítja.
5. Nincs semmilyen garancia arra, hogy a hagyományos egyetemi döntéshozók, mint a rektor és a szenátus bármilyen kérdésben érdemi jogköröket kapnak. Már a kancellári rendszer is durván megnyirbálta ezeknek a döntési mozgásterét, de az alapítványi modell akár teljesen kiszolgáltatottá teheti őket a kuratóriumnak. Elvileg az egyetemek törvényi szabályozása ezt a jövőben is megakadályozhatja, de egyrészt nyilvánvalóan nem stratégia, hanem ad hoc döntések vezérlik a folyamatot – a járvány idején nem lesznek tüntetések –, másrészt a kancellár eddig is hűséges helytartója volt a kormánynak, tehát ennél többet akar most a Fidesz, még erőteljesebb politikai jelenlétet. Ha a kuratórium erősebb a szenátusnál, akkor a kinevezések és a szakindítások is tőle függenek. Ezzel nemcsak az önigazgatás veszik el végleg, hanem a szakmai autonómia is.
6. A mézesmadzag az egyszeri jelentős plusztámogatás lesz, amiből biztosan jut béremelésre is. Vajon alapítványok nélkül ugyanez a pénz miért nem ért az egyetemekre? És főleg: mi a garancia arra, hogy az ad hoc támogatásból megemelt bérköltségekre a jövőben is lesz fedezet? Biztos vagyok benne, hogy gyorsan megindul a „racionalizálás”, ami persze részben indokolt is, de ebben a formában végleg nem szakmai döntések születnek majd a szükséges szakokról és tanszékekről, hanem kívülről kikényszerített politikai döntések.
7. Az alapítványi forma semmit nem segít a magyar egyetemek versenyképességén. A megalázó oktatói bérek jelentős emelése nélkül nem rúgunk labdába a globális tudományos versenyben; ezen 5-10 százalék semmit nem segít. Ráadásul ugyanúgy végig kell majd bukdácsolni minden jelenlegi adminisztratív akadályon egy szakindításhoz és egy tanári pályázathoz. Az eddigi bürokratikus rendszer megmarad, erre épül rá a politikai irányító testület.
8. Az átalakulás folyamata nem átlátható. Az oktatók és a diákok nemhogy nem szólhatnak bele, de még tájékoztatást is csak utólag kapnak. Mintha nem lennénk nagykorúak. Az átalakulásban nincs semmi önkéntes. Amikor az egyetemek azt mondják, hogy önként tárgyalni szeretnének, akkor a legfontosabb kérdés már eldőlt: politikusokkal teletömött kuratóriumok jönnek.

Én így látom. Remélem, tévedek.