Hogyan reagáltak Pécsett Ferenc Ferdinánd meggyilkolására? Milyen volt a hangulat a merénylet, majd pedig az első világháború kitörésekor a városban? A Nagy Háború lezárultának 100. évfordulója alkalmából tekintünk vissza a múltba, amikor még meglepően máshogy viszonyultak az emberek egy világégés kirobbanására.
A merénylet és a pécsi gyász
Pécsre a nagy hír, miszerint 1914. június 28-án meggyilkolták Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét, már aznap megérkezett. A helyi újságok már reggel megjelentek, a merénylet híre később ért a városba, de a pécsi újság szerkesztői megoldották a problémát: tudósításukat kézzel másolták le megannyi példányban és szórták szét a pécsiek között. Tegzes Ferenc „Jelképek használata az első világháború alatti hátországban” című írásából kiderül, hogy ezt követően a városháza homlokzatára még a délután folyamán kitűzték a fekete gyászzászlót, másnap pedig (ez egy hétfői nap volt) Pécs összes középületén kint lobogtak a fekete zászlók. Pécsett ekkor még a megdöbbenés és a gyász uralkodott.
Érdekesség, hogy a merénylet időpontjában az akkori pécsi főreáliskola egy tanulócsoportja épp Szarajevóban volt tanulmányi kiránduláson, a pécsi diákok pedig a következő beszámolót küldték a városnak a helyszínről:
„Szarajevó, d.u. 3 órakor. A két órával ezelőtt díszlobogókban ragyogó városra fekete gyász borult. Az osztrák, magyar, szerb, horvát, bosnyák, török zászlókat bevonták és helyükön most fekete lobogókat lenget a szél. Az összes katolikus templomok harangjainak bús kongása tölti be a levegőt, a nép ezrei tolonganak az utcákon, a fehér ruhás hölgyek fekete szalagokkal övezték derekukat.”
A frontra vonulás örömünnepe
A háború kitörésének hírét már nem a gyász zászlai kísérték. Ahogy szerte az országban, a frontra vonuló katonákat Pécsett is kitörő örömmel, ünnepi lelkesedéssel köszöntötték és kísérték – sajnos sok esetben utolsó – útjukra. A hazafiság bizonyítása, az uralkodó iránti hűség és tisztelet érzése hatotta át ekkor a pécsieket.
Július 28-án este a 69. gyalogezred zenekara fáklyásmenetben járta be a várost, óriási tömeg kíséretében, a Széchenyi téren egészen este 9 óráig hazafias indulókat és magyar nótákat játszottak a táncoló, éneklő pécsieknek. Ahogy Tegzes írja, a tömeg egy emberként éltette a katonákat, a királyt és a hazát. Miután a gyalogezred zenekara visszatért a laktanyába, egy 100 fős társaság tovább folytatta az ünneplést, a Himnuszt zengve vonultak keresztül a városon, lengetve a magyar zászlót.
A háború során is hasonló volt a közhangulat a városban. Belgrád elfoglalásának hírére például a város akkori vezetése röpcédulákon szólította fel a pécsieket, hogy házaikra tűzzék ki a nemzeti lobogót, hogy mécsesekkel és lámpákkal világítsák ki ablakaikat. A zenés utcai ünnep ekkor is egyből kirobbant a város szívében, a 6. gyalogezred zenekara este 8 órakor indult meg, tömegeket csalva az utcákra, a korabeli beszámolók szerint a Széchenyi téren alig lehetett megmozdulni, annyian ünnepelték a hadi sikert.
A 9. honvéd gyalogezred ideiglenesen Pécsre telepített pótzászlóalja 1915. május 26-án ünnepelte meg bajtársai győzelmét a városban: zászlókkal és zöld gallyakkal feldíszítve, zeneszóval vonultak ki a gyakorlótérre, ahol ünnepséget tartottak, majd délután 5 órakor a Széchenyi téren a honvédzenekar kíséretében díszmenetben vonultak el – írja Tegzes. Hasonlóképp ünnepeltek a városban számos más harctéri sikert: Lemberg visszafoglalásakor 1915. június 22-én „örömmámorban és fényárban” úszott az esti város, 1915. augusztus 6-án pedig Varsó visszafoglalásának hírét is késő estig ünnepelték a pécsiek zászlókkal, zenével, énekléssel, lampionokkal.
Mindez a felhőtlen dínomdánom azonban csak addig tartott, amíg haza nem érkeztek a hírek a frontvonalak borzalmairól, és haza nem hozták az első sérülteket és halottakat. Ahogy a Dunántúl akkor szemléletesen megírta:
„A legnagyobb örömnek, a legnagyobb dicsőségnek sem igen tudnak már az emberek külsőleg is örvendezni. Mindenki tele van bánattal, szomorúsággal, egyiknek megsebesült vagy elesett, eltűnt, avagy fogságba esett a hozzátartozója, rokona, barátja, ismerőse, a másiknak a háború más bajt, más kárt okozott.”
Csak hogy nyomatékosítsuk, hogy mi is történt a hadszíntéren, íme egy első világháborús pécsi hadiorvos kollégájához írt levelének részlete, egyenesen a földi pokolból:
„Itt létünk óta mindössze három halottunk volt, de sajnos több is lesz hamarosan! Hátgerinclövéssel is vannak, kikkel úgy kell bánni, mint a pólyás babákkal. Van egy súlyos fejsebbel, majd tenyérnyi helyen kilátszik az agyveleje, melynek egyik tekervénye megsérült, s ennek folytán féloldali bénulás állott be! Haslövéssel is van hét, s állapotuk különböző; némelyiknek több volt a szerencséje s az talán meg is marad! Azután úgy áll a dolog, hogy én nagyon remélem a békét, s addig meg csak kitartunk!”
