Miért van az, hogy valaki könnyebben veszi az akadályokat, képes a megújulásra, a fejlődésre nehézségek közepette is, mások pedig eltörnek egy trauma vagy fájdalom hatására? Hogyan erősíthetjük magunkat? Miként kell lelki erőt gyűjteni ahhoz, hogy megküzdjünk az élet kihívásaival? A pszichológiai immunrendszerünk védelme a témája a Pécs Tv Lélektükör című műsorának.
Sokat emlegetjük mostanában a reziliencia fogalmát, ami a rugalmas megküzdő képességet jelenti. Az állandóan változó környezethez, külső kihívásokhoz, veszteségekhez, nehézségekhez való alkalmazkodás azonban nem egyszerű. „Képzeljünk el egy hipotetikus labdát, ami gurul lefele a lejtőn, majd nekiütközik egy falnak. Ettől egy picit ideiglenesen megváltozik a labda felszíne, egy picit behorpad. A kérdés, hogy az ütközés után mennyi idő kell ahhoz, hogy visszanyerje ez a hipotetikus kis labda az eredeti alakját. Képes-e egyáltalán visszanyerni, vagy dobhatjuk ki, és újat kell szereznünk? Ez a focis példa jól illusztrálja a reziliencia lényegét, ami egy nagyon új, és különösen hasznos fogalom.” – magyarázza Dr. Bandi Szabolcs pszichológus.
Korábban a pszichológia leginkább arra fókuszált, hogy mi az, ami megbetegít minket, ami csökkenti a hatékonyságunkat, és természetesen a folyamat során számos kórkép került elő. A reziliencia azt kérdezi, mi az, amitől egészségesek tudunk maradni, mivel tudjuk megelőzni a kórképek kialakulását?
Vita van arról, hogy a reziliencia velünk született adottság-e vagy fejleszthető képesség. „Azt gondolom, hogy pszichoterápiás szempontból az a hasznosabb, ha inkább képességként tekintünk rá, amit el tudunk sajátítani. Az viszont teljesen biztos, hogy amit hozunk magunkkal, akár a személyiségünk, akár a kora gyermekkori tapasztalataink, akár a későbbi tapasztalatok nagyban befolyásolják azt, hogy mennyire leszünk képesek ezt a rugalmas megküzdést, ezt a fajta pszichés rugalmasságot aktiválni, mert nagy egyéni különbségek vannak.” – hangzott el a műsorban.
Vajon melyek azok a személyiségjegyek, amelyek támogatják, illetve amelyek gátolják a reziliens magatartást? „A reziliencia a pozitív pszichológia térfelén helyezkedik el. Messze a leghasznosabb fogalma ennek a területnek az az optimizmus, az általános pozitív szemlélet az élet történései iránt, a világba vetett hit. Ha valaki mindig csak a borút látja, nehezebben fogja megtalálni a kiutat a nehéz helyzetből. De természetesen temperamentális tényezők is szerepet játszhatnak. Vannak, akik eleve egy kicsit kódoltabbak arra, hogy kevésbé gyorsan változzanak, kevésbé tendenciózusan legyenek képesek megváltoztatni a saját helyzetüket. Gátoltabbak, mondhatnám akár így is. Nekik például hosszabb időt vesz igénybe mondjuk egy hatékony alkalmazkodás kialakítása.” -magyarázta a szakember.
Kutatások szerint a szocioökonómiai kérdések – lakhatás, életkörülmények, neveltetés, pénzügyi helyzet – is gátját képezhetik a reziliens hozzáállásnak, de nem szükségszerűen. Az iskola, mint másodlagos szocializációs közeg ugyanakkor nagy hatással bír. „A kutatások arra erősítenek rá, hogy a gyermekkorból a serdülő korba való átállás során nagyon fontosak az értékek, amik egyrészt a szülőktől érkeznek, másrészt az, hogy milyen társaságot talál az iskolában, milyen barátai lesznek, ők milyen értékeket közvetítenek, és nyilván a pedagógusok szerepe is elképesztően nagy tud lenni ebben a helyzetben. Ha ez az átállás egy kevésbé adaptív irányba megy el, azt figyelték meg, hogy inkább jelennek meg az olyan rizikós viselkedések, mint a szerhasználat. Ez lesz a megküzdési forma, a legtöbb esetben a szorongásokkal, problémákkal szemben, és sajnálatos módon ezzel is összefüggésben akár a bűnözési tendenciák is inkább jelennek meg. Míg azok, akikre ezek a hatások vagy nem hatnak olyan erősen, vagy más típusú társas hatások érik, ők pedig nagyon szépen ki tudnak nőni ebből az alapvetően hátrányos, rizikós helyzetből, képesek növekedési pályára állni, és ez a növekedés utána kifejezetten tartósnak bizonyul.” – magyarázta Bandi Szabolcs.
A reziliencia nem eleve adott, tenni kell érte. A problémákkal való megküzdés titka a megfelelő alkalmazkodás. „Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, azt mondanám talán, hogy a problémára való fókuszálás a kulcs, nem a problémához kapcsolódó negatív és intenzív érzelmekre helyezett fókusz. Természetesen van olyan, hogy bármit is teszek, nem tudom megváltoztatni a helyzetet – gondoljunk például egy szerettünk elvesztésére. A fájdalmat, a veszteséget nem tudom elhazudni magam elől. Tehát önmagában az optimizmus ezen nem fog tudni segíteni, csak a beletett munka. Például a társas támogatási rendszereim – kapok-e segítséget, tudok-e segítséget kérni? Lehet-e a családunkban nehézségekről beszélni? Ezek a kérdések kerülnek elő.
Felmerül a kérdés, hogy van-e ára ennek a hozzáállásnak? Van-e olyan, hogy a reziliencia visszaüt? „A reziliencia egy erőforrás lehet, de nem elégséges. Én próbálhatok a körülményeimen változtatni, vagy alkalmazkodni, de ha azok elviselhetetlenek számomra valamilyen szempontból, annak előbb utóbb következménye lesz. Ez a munka esetében többnyire a kiégés szindrómájánál jelenik meg. A másik ilyen a „hamis remény szindróma, amikor irreális célokat tűzünk ki magunk elé. Tehát a reziliencia csak akkor tud kialakulni, ha olyan kihívásokkal szembesülünk, amik az erőforrásaink, a belátható erőforrásaink terén belül vannak.” – hangsúlyozta Bandi Szabolcs.
Egy reális cél teljesítése örömmel, sikerélménnyel jár, ami reményt ad arra, hogy képesek vagyunk küzdeni, megoldásokat találni. De az érzelmi sík mellett a kognitív, gondolkodásbeli munka is lényeges. „Tudatosítani kell, hogy az eredmény nem a véltelen műve, hanem a saját befektetésünk eredménye. A pozitív érzelmek, az optimizmus és a levont tapasztalatok mind összeadódnak, és ebből áll össze egyfajta filozófiai, értékelvű beállítódás, amit rezilienciának neveznek.” – hangzott el a Lélektükörben.
Gombár Gabriella
Illusztrációs fotó: Pixabay.com
