Dr. Ung Ferenc az 1956-os forradalom és szabadságharc idején negyedéves orvoshallgató volt. Az ’56-os események kirobbanásakor harcolt a szó erejével a kommunizmus ellen. A szabadságharc után Svédországban telepedett le. Menekülésének története több mint kalandos. Ung Ferenccel Rozs András nyugalmazott pécsi főlevéltáros készített interjút 2015-ben, ebből az alábbiakban egy részletet közlünk.
-November 4., a szovjetek megérkezése után mi történt Önnel?
-A karhatalmisták Bátán kerestek engem, el akartak fogni mint a forradalom aktív résztvevőjét és mint a baranyai Nemzeti Munkástanács titkárát. Tudták, hogy apám Bátán körzeti orvos, és arra számítottak, hogy a szovjetek bejövetele után hazamenekülök a családomhoz. A szüleimet többször kihallgatták, de én nem mentem akkor haza. November 10-én felmentem a Mecsekre a harcosok akkori főhadiszállására. Fegyver nálam nem volt, gyógyszert, elsősegélynyújtási felszerelést vittem csak fel magammal. Találkoztam egy kisebb csoporttal, akik már lefelé jöttek a hegyről, fegyveresen. Nekik adtam mindent, aminek hasznát vehették.
-Nem keresték a Mecseki Láthatatlanokat a szovjetek?
-De igen. A városba lejövet egy asszonyt követtem távolról, akit ismertem. Kértem, hogy jelezze nekem, ha rendőröket vagy fegyveres katonákat lát, mert tudtuk, hogy elfogják a hegyről lejövőket. Szerencsére nem jöttek. Az asszony pincéjében húztam meg magam egy időre.
-Ezután tovább kellett bujkálnia.
-Igen, november 13-tól vagy 14-től egy Szent István téri házban laktam. Dr. Páva István és felesége fogadtak be (Páva Zsolt polgármester szülei). December végén elhagytam a házat, és Bátára mentem a szüleimhez. Egy forradalomban résztvevő társam, akinek sikerült kijutnia Ausztriába, segítségemre volt azzal, hogy a karhatalmistákat és a rendőröket megtévesztette. Bécsből rádióüzenetet küldtek Bátára a nevemben azzal az üzenettel, hogy Ausztriában vagyok. Akkoriban így jelezték, hogy kiknek sikerült átjutni a határon.
-Nem bukott le?
-Csak később, 1957 januárjában jöttek rá a rendőrök, hogy nem mentem ki. Január 18-án kerestek meg társaim és javasolták, hogy menjek ki külföldre, ugyanis keresnek a rendőrök. Ausztriába akartam menni, de szóltak, hogy késő van, a határt hatásosabban őrzik. Ha pedig elfogtak volna, az súlyos következményekkel járt volna, mivel a nyugati határőrség parancsnoka a korábbi pécsi ÁVH főnöke volt, akivel nekem a Munkástanács október 28-i ülésén nagy vitám volt.
-Ha nem Ausztriába, akkor hova menekült?
– Tudtam, hogy csak Jugoszlávia felé távozhatok az országból. Elbúcsúztam szüleimtől, és Mohács felé vettem az irányt. A mohácsi vásáron krumplis zsákok között bújtam meg. Mohácsról legyalogoltam a határhoz. Hó borította a tájat, ezért csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy tőlem mintegy 100 méterre fegyveresek állnak. Hóköpeny volt rajtuk. Azért nem futottam beléjük, mert a szél fellibbentette egyikük köpenyét, és kivillant alóla a sötét katonazubbony. Ez mentett meg. Futni kezdtem a Duna felé, de a határőrök észrevettek, és utánam lőttek, de nem találtak el. Sikerült elérnem a folyót, a vízben mentem, hogy üldözőim veszítsék el a nyomomat. Amikor elértem egy erdőt, átvágtam, és a határ felé futottam, amin át is jutottam. A jugoszláv határőrök nem voltak ellenségesek, forró teával fogadtak és megitattak.
-Hova vitték a határról?
-Eszéken, a „Bikaistálló” nevű lágerben szállásoltak el bennünket, 1957 májusáig. Utána a Fiume fölötti Gerovo lágerbe vittek. Itt találkoztunk a mecseki szabadságharcos csoport tagjaival is. A menekültek legtöbbje Hollandiába vagy Angliába akart menni. Nekem nem volt kimondott célországom.
-Hogyan jutott el végül Svédországba?
-Érkezett egy svéd delegáció a táborba, amelyben egy orvos is volt. Angolul kérdezte, hogy lenne-e kedvem Svédországba utazni, és orvosként elhelyezkedni. Azért elegyedett szóba velem, mert érdeklődött a táborlakók egészségügyi helyzetéről, én meg orvostanhallgató létemre mint tábori orvos dolgoztam az Eszéken töltött hónapokban. A svéd orvosnak végül igent mondtam. Svédországban az egyetemi éveimet 1959-ben fejeztem be. Orvosként 1961-ben kezdtem dolgozni a malmői tüdőgyógyászati klinikán, később pedig Lundban praktizáltam. Svédországból 2015-ben tértem haza, családi okok miatt Pécsen vásároltam lakást. Most egyedül élek Kertvárosban.
