Pécs sok híres, a magyar kultúra felvirágoztatásában elvitathatatlan érdemeket szerző embert megihletett az évek során, akik jó véleménnyel voltak a városról. Nézzük tehát, ki mit mondott az itteni sulis évekről, és a pécsi életről – természetesen a teljesség igénye nélkül.
Köztudott, hogy Babits Mihály a pécsi ciszterciekhez járt gimnáziumba, erről az író-költő a következőket írta:
„Az első gimnáziumban: nagyon jól emlékszem a ciszterciekre, akiket szarkáknak hívtak, mert fehér reverendát és fekete kötényt hordtak. Nagyon imponáltak a tanárok. Ijedős gyermek voltam. Egyszer az történt, hogy mikor [az osztályfőnök] legnagyobb komolysággal magyarázott, elkacagtam magamat, de nem őrajta, hanem valami eszembe jutott és azon. Általában nagyon figyelmetlen diák voltam, mindig máson járt az eszem. Persze nagyon jó eszem volt, és mindig jól kijöttem.”
Még egy Babits-idézet jön, amelyből jól érzékelhető, hogy Pécs már az ő korában is a kultúra hazai központja volt. A költő a következőket mondta a Janus Pannoniusról elnevezett pécsi irodalmi társaság megalakulásáról:
„A nagy humanista ugyanazt a harcot harcolta, amit mi harcolunk mind, akik a Szellem nevében gyűltünk és tartunk össze ebben a tépett és ostromolt országban vad korban, ebben a nyers és legkevésbé sem szellemi erőknek kezdettől fogva annyira kiszolgáltatott
országban. Nem tudni nevet, mely jobban kifejezné az övénél azt, amire ma is szükségünk van: hív és büszke megállásra a régi szent európai kultúra kincses szigetén, minden vad és nyers és új erők között és ellenükre: mert ez a reneszánsz.”
Fülep Lajos Kossuth-díjas magyar művészettörténész és művészetfilozófus egy Babitsnak írt levelében ír Pécsről (és Zengővárkonyról) szép dolgokat:
„Városról azért jöttem ide kis faluba, hogy még több nyugalmam s időm legyen nagyobb méretű tudományos munkáim folytatásához és befejezéséhez.”
A Pécsre meghívott Babitsékat azzal invitálja Várkonyba, hogy „ez a mai Magyarország egyik legszebb helye”, míg Pécsről pedig azt írja a költőnek, hogy szerinte az „Pest után talán a legvárosabb városunk”.
A pécsi és egyben az országos kulturális életet is meghatározó Weöres Sándor Babitsot mesterének tartotta, pécsi egyetemi éveinek kezdetén pedig ezt a pár sort írta neki a városból, amit érezhetően már nagyon korán megszeretett:
„Kedves Mester! Pécsről írok ezúttal. Egyetemista vagyok, történelem–földrajz szakos bölcsész. Felségesen érzem itt magamat – igaz, hogy még csak egy hete vagyok itt és ennyi idő alatt még én se tudok megunni egy várost. Legnagyobb meglepetésemre, professzoraim egy csöppet se salabakter-emberek; minden előadásuk érdekes és élvezetes.”
Ha már Weöresnél tartunk, a Kossuth-díjas író-költő írt pár kedves és szép sort egy másik híres pécsi kultúremberről, Csorba Győzőről is, amelyből felsejlik, hogy a pécsi kulturális élet nem mindig ment zökkenőmentesen:
„Kisebb-nagyobb megszakításokkal, nyolc évig éltem Pécsett és ott Csorba Győző volt a barátom, akitől mindig komolyságot, nyugalmat, a higgadt és józan munka csendes örömét tanulhattam. Általában a pécsi körülmények szétszóróak, nyugtalanítóak voltak. Néhány idősebb írótársunk, Várkonyi Nándor, Lovász Pál és mások társaságában Csorba volt az, akinek nyugodt lénye állandóan néma figyelmeztetés volt a lelki felemelkedésre és az elmélyülésre.”
Ha pedig szóba jött Csorba, nézzük ő mit ír a városról visszaemlékezésében. Előre szólunk, hogy ez az idézet minden pécsi szívét meg fogja dobbantani:
„Nekem a hegy, a völgy, a város, a falu, a gyár, a szántóföld, az évszakok, az ember, de még a halál is pécsi és baranyai. […] Mert mi, pécsiek–baranyaiak büszkék vagyunk ugyan 6 ezer éves múltunkra, hogy hazánkban a legnagyobb hőmérsékletet Pécsett mérték 1950. július 1-én, hogy a nagyharsányi hegy oldalán már február végén, március elején kivirít a magyar kikerics, mely sehol másutt az országban nem honos, hogy nálunk emlékmű hirdeti két múltszázadi pécsi gyakorló zenész nevét, hogy a reumások ezrei gyógyulnak meg a harkányi hévízben, hogy kiváló kokszolható szenet bányászunk, hogy boraink a nemzetközi versenyekről aranyérmek sorát hozzák haza – de titokban érezzük azt is, hogy mindez nem emel az ország más megyéi fölé, legfeljebb megkülönböztet tőlük. S van annyi humorérzékünk, hogy a túlzó lokálpatriotizmuson magunk is mosolygunk.”
Forrás:
Bertók László: Csorba Győző
Gál István: Babits Mihály – Tanulmányok, szövegközlések, széljegyzetek
Csorba Győző: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok
