Az 1956-os forradalom alatt sem állt meg az élet Pécsett. És most nem a városi forradalmárok bátor tetteire, vagy a Mecseki Láthatatlanok hőstetteire utalunk. A következőkben a forradalom pécsi mindennapjairól lesz szó.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc Pécsett történt eseményeit, valamint a Mecseki Láthatatlanok novemberig tartó gerillaküzdelmét a pufajkások ellen már korábban megírtuk, több más, érdekes, Pécset érintő ’56-os történettel együtt. Arról azonban eddig nem esett szó, hogy milyen volt a forradalom kitörésekor a városiak mindennapja.
Október 23-án, Gyöngyi névnapján is megjelentek az újságok Pécsett, az 1956-os forradalom kirobbanásának napjáról azonban a Dunántúli Napló még értelemszerűen nem írt, nem írhatott a budapesti történésekről (arról a pécsiek a rádióból és egymás ismerősein és szerettein keresztül értesültek). Miközben a főváros fiatalsága fellázadt, a pécsiek – ironikus módon – olyan kitűnő híreket olvashattak, mint például, hogy a Pécsi Kokszműveknél épp ezen a napon vezették be a 6 órás munkanapot a kemencemunkásoknál, akik korábban heti 56 kemény órát melóztak az egyébként rendkívül balesetveszélyes üzemben.
A forradalom napján megjelent újságban helyi problémákról is olvashattak a pécsiek, arról, hogy egy szép új pécsi taxira csúnya régi taxiórát szereltek. Szó ne érje a ház elejét, a pécsiek és a pécsi taxisok is örültek annak, hogy bővült a taxipark, de sokak szemét szúrta, hogy az új zöld taxin egy ezeréves szürke óra ketyegett.
Az október 23-ai számban megjelent egy kifejezetten humoros bűnügyi hír is „35 üveg sör után…” címmel: „Tóth Ferenc, a pécsi Vízügyi Igazgatóság gépkocsivezetője kora délután óta mulatott a csányoszrói vendéglőben öt társával, öt óra után duhaj jókedvűen elindultak a tehergépkocsival Sellye felé. Útközben egy szembejövő, szabályosan haladó motoros mellé vágódtak, és a gépkocsival hidegvíz-zuhanyt zúdítottak rá. Csak úgy viccből. De mi lesz, ha egyszer nem sikerül, vagy netán rosszul sikerül?!”
A forradalom eseményeiről az október 24-ei pécsi újság már részletesen beszámolt, lényegében az egész lapot a budapesti fiatalok tetteinek sorolása, elemzése, és az azokra érkezett reakciók köré szerkesztették. Gerő Ernő „elvtárs” több oldalon átívelő „Pártunk megingathatatlanul megy előre a szocialista demokrácia útján” című beszédleirata mellett helyet kapott a megyei párt-végrehajtó bizottság válasza a történtekre, valamint a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának rendkívüli állapotot elrendelő pécsi plakátja is.
Az élet ugyanakkor nem állt meg Pécsett és nem csak a forradalomról szólt. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy október 24-én hír volt az, hogy norvég szardínia és kétféle import sör is érkezett a városba! Az Állami Áruházban – forradalom ide vagy oda – egy termékbemutató keretében például ingyenes „fejmosást” és arcbőrkezelést kaptak a pécsiek október 31-ig, a Flórián téri Halásztanya nevű étteremben bevezették a házi disznótoros-vacsoraestet csütörtökönként, a Park Moziban a Hannibál tanár úr című örökbecsűt vetítették, 23 ezer holland tulipánt hoztak a városba, 500 mázsa baranyai babot exportáltak Angliába, Mohácson pedig horgászversenyt rendeztek.
És hogy mit gondolt a fővárosi történtekről a mindennapok pécsi polgára? Az október 24-ei különszámban megjelent egy cikk, melyben az utca embere szólalt meg. Egy „csinosan öltözött, illatos szépasszony”, aki „nem volt híve a népi demokráciának” a következőket mondta barátnőjének a Mecsek Cukrászdában:
-Ez sok… Ez már sok. Utálom a vérengzést. Esztelen dolognak tartom, hogy Pesten lövöldöznek… Mit akarnak? Hiszen most már rendben lesz minden! Úgy tudom a kommunisták ezután, mindig meghallgatják az emberek véleményét. Igazuk is van!
A következő, Rab Ferenc újságíró és egy villamosvezető között a villamoson játszódó jelenet talán a legmeghatóbb:
A szokott tülekedés a villamoson. A villamosvezető hozzám hajol:
– Mit gondol? Nem lesz ennek folytatása?
– Minek?
– Úgy értem, …. hogy ennek a lövöldözésnek. Mert tudja … nem szeretném … Az ember még is csak félti …
Elhallgat. Töpreng.
– Kit félt?
– Itt mögöttem ni! Ezeket a türelmetlen utasokat. Az embereket. Pedig sokat szidnak ám, hogy miért olyan lassú a villamos!
Aztán nevet az öreg. Indít, rácsap a csengőre…
Félti az embereket a villamosvezető. Az embereket, akik szidják őt nap mint nap. De mégis félti őket. A bajban, összekovácsolódnak az emberek.
Forrás: Dunántúli Napló archívum, Régi Pécs blog
