Kíméletlen őszinteségű, személyes hangvételű, különös dokumentumkötet jelent meg Imre vagyok, alkoholista címmel. Egy pécsi pedagógus írta fia-korabeli, szenvedélybeteg ismerőséről. Szívbemarkoló gyermekkori történetek nyomán tárul fel benne, miként szolgálhat a lélek építőköveként a szeretet és a törődés, és milyen gyorsan képes rombolni ezek hiánya. Az ördögi kísértés már gyermekkorban ott ólálkodhat az ember körül, s ha kellőképpen védtelen, le is csap rá. A sehova se tartozás érzése pedig, mint a hínár, úgy képes a legsötétebb mélységekig húzni áldozatát.
,,Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni” – olvashatjuk Weöres Sándor: Útravaló című fiatalkori bölcsességét A teljesség felé című kötetében. E pár sor összegzését adja mindannak, amiről egy pécsi könyv egésze szól.
Nagy Lajos középiskolai magyartanárként ment nyugdíjba. Verseket, néprajzi tanulmányokat ír, tavaly év végén dokumentumkötettel jelentkezett. Sajátos életrajzi művel, amely egy 37 éves fiatalemberről szól, Imréről, aki számára korán kezdődött a ,,nagybetűs élet”. Hetedik gyermekként született a családba. Apja emberölésért épp börtönben ült, az anyja eldobta magától. Keserédes gyermekkora nevelőotthoni és nevelőszülőknél töltött évekkel telt, megízlelvén a szépséget-jóságot éppúgy, mint a fájdalommal teli megaláztatást. De az eldobott gyerekek sorsa már csak ilyen. Sokszor egy hajszálnyi véletlenen múlik, merre visz az út. Aztán jött az ital, s egy öngyilkossági kísérlet is. Nem találta helyét a világban.
– Imre tizennégy éves korától nézett egyre gyakrabban a pohár fenekére, de nem is kerülhette el, hogy a mély alkoholizmusba ne süllyedjen. Ő emelte a poharat a szájához, igaz, ám az a társadalmi közeg, amely akkor körülvette, törvényszerűen juttatta ide – vélekedik Nagy Lajos. – Ekkortájt ismertem meg, Mecseknyugaton, ahol a hétvégi házam szomszédságában vett neki a bakócai nevelőotthon egy kis épületet telekkel. Hamar lerobbant a házikó is, Imre is. Állását elvesztette, alkalmi munkákból próbálta fenntartani magát. Mindenféle kerti teendőt és barkácsolást rá lehetett bízni, mert remek kézügyességű – korábban a Zsolnay-gyárban dolgozott gipszminta-készítőként. Legtöbben itallal ,,fizettek” neki, ha pedig pénzt kapott, a kocsmában a haverok is segítettek elkölteni azt.
– Miként kerültek közelebbi ismeretségbe?
– Évek teltek el, míg egyáltalán a kerítésemen beengedtem. Bevallom, sokáig makacsul elítéltem az alkoholistákat, pedagógusként is roppant szigorú voltam az ital kérdésében. Aztán én is kértem a segítségét, rábíztam egy-egy feladatot, s ahogy beszélgettünk, és jobban megismertem, rájöttem, milyen értékes ember is ő. Irodalomtanárként megfogott, hogy nemcsak a sörösüveget vagy a borospoharat, de Ady Endre és József Attila köteteit is gyakran a kezébe veszi. Kapaszkodót keresett soraikban, és az sem véletlen, hogy Solohov kisregénye, az Emberi sors lett az egyik kedvenc olvasmánya. Kiskorában, Mecseknádasdon vallásos nevelést kapott, aztán a mámor istenének hódolt, mígnem egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után visszatalált a katolikus hithez.
– Az, hogy megtalálták a közös hangot, csak az első lépés volt azon az úton, amely mára sokszínűvé mélyítette kapcsolatukat: Imre barátként, idősebb testvérként, apaként is felnéz önre.
– A családom először azt hitte, megőrültem, amikor pártfogója lettem az akkor 35 éves fiúnak, de nem volt senkije, a szigetvári rehabilitációs intézetbe pedig másként nem mehetett volna. Ott az úgynevezett Minnesota-modellt alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy az orvosi vonal mellett a lélek gyógyítására is figyelnek. Vissza kell ásniuk életük azon pillanatáig, amikor az alkohol rabjává lettek, szavakba kell önteniük, ki kell írniuk magukból az érzéseiket, problémáikat, majd a legvégén meg kell fogalmazniuk egyfajta jövőképet is. Ezeket az írásokat Imre nekem mindig megmutatta. Elolvasván, tudtam: meg kell osztanom a világgal. A szenvedélybetegségek (köztük az alkoholizmus) óriási veszélyt jelentenek a társadalomra. Nem dughatjuk homokba a fejünket, hisz mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Első pillantásra nem ítélkezhetünk mások felett. Levéltári kutatásaim nyilvánvalóvá tették: Imre apja sem egy brutális gyilkos, önvédelemből ölt. Ha ma tárgyalnák az ügyét, valószínűleg felmentenék. Imre sorsa végtelenül gyötrelmes, mégis, megérte a sok küzdelem, hisz három éve nem iszik, tisztességes munkából él, az ismerősei megbecsülik, apránként felújította a házat, ahol él, s a nyáron meg is nősül. Egyedül a régi ivócimborái átkozzák, mert már nem ad nekik pénzt italra. Magánkiadásban jelentettem meg a könyvet, aminek immár híre ment, egy rendező is jelentkezett, hogy dokumentumfilmet forgatna a történetből. S hogy a fiú nálunk családtagnak számít, talán már nem is kell mondanom. Hiszem, hogy az otthon melege mindenkinek megjár.
A lektor véleménye
,,Jó, hogy ez a könyv megszületett, és kezébe juthat laikusoknak, szenvedélybeteggel együtt élőknek, hivatásos segítőknek, szakembereknek, s a felépülés folyamata bármely szintjén lévőknek. Vagy azoknak, akik még csak fontolgatják, hogy megváltoznak” – írja lektori bírálatában dr. Szemelyácz János pszichiáter-addiktológus, a Baranya Megyei Drogambulancia vezetője.
