Kétféle embert ismerek. Az egyik, aki ha kabaréba – vagy ahogy mostanában emlegetik: stand up estre – megy, és ott arra kerül sor, hogy a színpadon álló hivatásos bohóc a nézők közül választana segítőt, ő meghúzza magát, és ahogy az iskolai feleltetésekkor szokta, megpróbál iszonyú semlegesnek látszani, nehogy éppen rá essen a választás. A másik típus ennek az ellentéte. Ő az, aki már eleve úgy érkezik az előadásra, mint potenciális és lelkes beugró szereplő.
A pécsi ImproVokál társulat pont az utóbbiakra számít. És a csapat motorja, Palkovits Nóra éppen amiatt izgul a hétfő esti előadás előtt, mert a mostani repertoárjukból teljesen kiszedálták azokat az elemeket, amelyekben nincs szükség „vendégfellépőre” azaz a nézők egyikére. A nagyjából két órás performanszban végig a lelkes közönség játssza az egyik főszerepet.
És valóban játékról van szó. Öt évvel ezelőtt, a televízióban akkor épp felvirágzását kezdő, Beugró című műsor mintájára kilenc lány egyikük otthonában – mondhatni – lemásolta a műsort, és ahelyett, hogy pletykák csereberéjével töltötték volna az idejüket, ezzel szórakoztatták egymást.
Annyira jól ment a dolog, hogy nem sokkal később már a barátaiknak, azután pedig közönségnek is megmutatták, mit tudnak. Így kezdődött az ImproVokál története.
A fellépések helyei folyamatosan változtak. A bölcsészkar aulája, egy galéria és egy romkocsma után most a FEKK nagytermében (az egykori Pécsi Egyetemi Klub helyén) lépnek fel. És a társulat tagjai is cserélődtek. Négy lány és három fiú alkotja manapság a csapatot. Van köztük jogász, marketinges, pszichológus és piaci zöldséges is.
Ahogy a nézők is sokfélék. Ugyan általában egyetemisták, de mind a kilenc pécsi karról érkeznek. Hogy az előadás előtt a függöny mögül hangos ordítások, sikítások hallatszanak, ezen ők már meg sem lepődnek. Látszik, hogy a legtöbben nem először járnak Impro’ fellépésen. A furcsa hangok amúgy az elengedhetetlen bemelegítés zajai. Ilyenkor úgymond „szintre hozzák” magukat a színészek. Ezután könnyebb belevágni az előadásba.
Amit amúgy nagyon nehéz írásban visszaadni. Tízféle improvizatív játék alkotja az est gerincét. Ezek általában néhány perc alatt lezajló jelenetek, és összességében igaz rájuk, hogy semmi nem úgy lesz a végén, ahogy azt az elejéből sejtené a kedves néző. Az egyik feladat például az, hogy a kiválasztott színésznek ki kell mennie a teremből, míg a nézők beállítanak egy színpadképet, és meghatározzák, hogy hol zajlik az esemény.
A visszatérő színész csupán annyit tud, reklamálnia kell majd, de nem tudja hol és miért. Így eshetett meg, hogy a mit sem tudó színésznő azt kifogásolta, hogy az általa vásárolt termék bizony ereszt, miközben a jelenet szerint ő egy plasztikai sebészet „popsi implantátumát” vásárolta meg korábban.
Ez utóbbi játék ismerős lehet a tv-ből, ám az előadás nagy része már saját fejlesztés. Magyarországon ugyanis létezik még pár improvizatív színház, amelyek amerikai és nyugat-európai minták alapján maguk találják ki az este elemeit, fejlesztik az előadást. Hamarosan például egy kanadai tréner érkezik a pécsiekhez.
A hasonló munkával egyfajta legitimizációt szeretnének maguknak a stílus képviselői. Sokszor éri őket kritika a kőszínházak megmondó embereitől, miszerint az impro csak egy „fast-food”, könnyen fogyasztható, öncélú szórakoztatás.
Egyvalamit azonban a kőszínházak egyáltalán (vagy csak nagyon ritkán) tudnak reprezentálni: a néző történeteit. Az előadás vége felé az ImproVokál színészei a nézők elmúlt napokbéli élethelyzeteit viszik színpadra, vagy azt, ami foglalkoztatja őket.
Persze ez mégsem pszichodráma, hiszen az érzelmeket sosem úgy mutatják be, ahogy azokat a mesélő vélhetően megélte, hanem minden esetben a saját szemszögükből, humoros körítéssel, így – mondhatni – elszublimálva a gondokat belőlük.
És így lesz játék az ImproVokál előadása. Noha azokat nézik, akik a színpadon állnak, itt valójában mindenki játszik.
Erre a játékra mindenkinek lehetősége van, ha keddenként elmegy a PTE FEEK aulába este hattól nyolcig, és megvendégeli az ImproVokál társulatát a saját történeteivel.
