Pécs Város Mazsorett Együttese tartalmas múltra tekint vissza, sok-sok sikeres versennyel és fellépéssel. Az egykori iskolás kislányok mára felnőttek, azonban nem hagyták abba a táncot és az utánpótlás is megvan már. A város mazsorett csapatának művészeti vezetőjével, Hajdu Orsolyával beszélgettünk.
– Mennyire van nagy hagyománya Magyarországon, ezen belül Pécsen a mazsorettnek?
– Nem nevezném hagyománynak, inkább azt mondanám, hogy a kultúrának egy darabja, azon belül is a showműfajok egyike, amely a zenés tánchoz áll a legközelebb. Hagyománya – ha onnan nézzük -, talán az iskolában van, hiszen innen indult el először, és az iskola vezetése igyekszik a mai napig is lehetőséget adni a gyerekeknek. Ezzel utánpótlást biztosítva a felnőtt együttesnek, ami elengedhetetlen.
[note note_color=”#f3f35d”]Pécs Város Mazsorett Együttese 1990-ben alakult, akkor még a „SZIBIROBI” Mazsorett Csoport nevet viselte, a mai is fennálló Szieberth Róbert Általános iskola (régi nevén Gyárvárosi iskola) névadója után. A csoport elsőként alakult meg a városban, így döntő többségben tagjai gyárvárosi diákok voltak, de ma már egyetemisták, főiskolások-akik, büszkén viselik a város nevét.[/note]
– Ti vagytok Pécs hivatalos mazsorettjei. Hogy alakult ez?
– 2012 februárjában egy külföldi út kapcsán volt szerencsém találkozni dr. Hoppál Péterrel, aki megtisztelt minket a lehetőséggel és egyben nagy segítséggel, miszerint felajánlotta, hogy az együttes viselje Pécs Város nevét. Reméljük, amennyire mi büszkék vagyunk e név viselésére, olyannyira lesz ránk büszke a város és nem utolsó sorban azok az emberek, akik ebben támogattak minket, így Hoppál Péter, Pavlovics Attila, Tihanyvári Dóra.
– Bárki bátran belevághat a felvonulásba?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés, azt hiszem, attól függ, milyen szemmel nézzük. Jómagam 25 évig táncoltam Tandiné Mosgai Andrea kezei között, ahol megtanultam, hogy a színpadot tisztelni kell, és hogy mi vagyunk a közönségért nem pedig a közönség értünk.
Igyekszem én is erre nevelni a tanítványaimat: alázat, fegyelem, szorgalom és, hogy mindezt örömmel tegyék. Azt hiszem, ha ez meg van, akkor előbb-utóbb megérik a gyümölcse a kemény munkának – jöhet a színpad világa. És akkor nem glória lesz a fejek felett, hanem egy kedves, meleg érzés, hogy adtam valamit másoknak.
– Szóval a színpadra neveled a lányokat.
– Igen, de nem ez az elsődleges célom, hanem hogy kapjanak valamit, valami kézzel meg nem fogató dolgot, amit más nem tud adni. Ha már negyed annyit át tudok adni, mint amit én kaptam, akkor jól végeztem, amit rám bíztak.
– Mely eredményetekre vagy a legbüszkébb?
Minden éremre büszke vagyok, hála az égnek, van belőlük bőven. Legutóbb nyáron nyertünk 5 aranyat, 1 kiemelt aranyat a legjobb és a legtechnikásabb együttes címén 63 indulóból – a picijeimmel és felnőttekkel egyaránt! Először képviselve a város nevét egy országos versenyen. De ha őszinte akarok lenni, nem tudnék az érmek között különbséget tenni, hiszen nem az számít, mennyi érmed van. Így azt hiszem, a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
