Az életközepi válságot annak idején kapuzárási pánikként emlegettük. Ma már tudjuk róla, hogy a 30-as évektől egészen az 50-es évekig eltarthat, és senki nem ússza meg. Ha elégedettek vagyunk, előbb jön a megnyugvás, ha elégedetlenek, akkor viszont előkerülnek az alapkérdések: hol is tartok az életemben? Életünk nagy fordulópontjának témáit járta körül a Pécs Tv Lélektükör című műsora.
Az életközepi válság Jung szerint akkor köszönt be, amikor ráébredünk arra, hogy szinte már mindent elértünk, amit fiatalon elterveztünk. Azt is mondják a szakemberek, hogy ahogy a kamaszkort megéltük, ugyanazzal az életérzéssel találkozunk a változókorban.
„Valójában ez nem egy fordulópont, hanem egy definitív időszak az életünkben, ami több évig is eltarthat, illetve teljesen normális az, hogyha több évig is eltart. Azt gondolom, hogy az, amit Jung mondott – hogy az életközepi válság akkor áll elő, amikor mindent elértünk, amit akartunk, vagy amit terveztünk -, legtöbbünknek nem erről szól ez az időszak, és az is egyéni, hogy kinek mikor kezdődik, és meddig tart. Ahogy én látom, az életközepi válság is egyre idősebb korra csúszik, a 40-es évek közepétől a hatvanas évek végéig, amikor azzal szembesül az ember, hogy az életének körülbelül a fele elmúlott. Mire eléri a legtöbb ember a 40-50 év közötti életkort, addigra egy csomó veszteséget átélt – emiatt is személyesnek érezzük a halál témáját. Tehát az életközépi válság nagyon sokszor arról is szól, hogy amit nem tettem meg, abból vajon mit fogok tudni még megtenni, azaz elkezdek barátkozni azzal, hogy az én személyes létezésem is véges.” – mondta dr. Somogyi Erika pszichoterapeuta.
Az életközepi válság időszakában fókuszba kerül az idő témája, és nézőpont kérdése, hogy a bizonyosság vagy a bizonytalanság határozza meg a létérzésünket.
„Erre az időszakra bizonyosságot szereztünk magunkkal kapcsolatban arról, hogy mit kezdtünk az addigi életünkkel, mit tudtunk megvalósítani abból, amit fiatal felnőtt korunk elején elképzeltünk. Rálátunk arra is, hogy mindebben mennyi részünk volt saját magunknak, mennyi volt a környezet szerepe, hogy tudtuk vagy nem tudtuk a magunk javára fordítani a dolgokat. Vámos Miklós valamelyik írásában összehasonlítja a barátai és a saját életközepi válságát, és megállapítja, hogy extrovertált ismerősei az életközepi krízisben megrogytak. Ők azok, akik azon gondolkodnak, hogy elég sármosak-e még, elég vonzóak vagy sikeresek-e, és hogy ezt fönn tudják-e tartani az élet hátralevő részében. Miközben ő maga introvertáltként erre az időszakra kilazult, megnyugodott, és úgy érzi, nincs már vesztenivalója. Nyilván azok, akik úgy érzik, hogy sok mindennel elégedettek, amit megtettek az életükben, és amit nem tettek meg, azzal békében vannak, azoknak kevésbé gyötrelmes ez az időszak, és hamarabb is véget ér. – magyarázta a szakember.
Kérdés, mi az az optimális állapot, amivel komfortos megérkezni az életünk közepéhez?
„Első kérdés, hogy a 20-as évek elejére sikerül-e lezárni a gyerekkort, és vállalni az életkezdés felelősségét. Szempont, hogy a kiválasztott szakmai pályán és párkapcsolatban mennyire érzi jól magát az ember, mennyire önazonos. Aztán fontos az is, hogy milyen belső értékrenddel élünk. Ha nagyon markáns helyet foglal el ebben a fiatalság, a szépség, az a fiatalos lendület, energia, ami a mai világban annyira fókuszban van, akkor megterhelő szembesülni azzal, hogy én már egyre kevésbé felelek meg a külső és – hogyha ez interiorizált, akkor – belső ideáimnak is.” – hangzott el a műsorban.
Jellemző dilemma ebben az életszakaszban az újrakezdés gondolata. Vajon mennyire illúzió az új élet, egy második újrakezdés lehetősége?
„Abszolút lehetséges, és ezt is különböző szinten tudjuk csinálni. Azt figyeltem meg, hogy van, aki ahelyett kezd valami újba, hogy megélné az életközepi válságot, és végigdolgozná magában. Ez az attitűd tagadja a tényt, hogy öregszik, úgy csinál, mintha megint huszonéves lenne, és elkezdi az életet egy nála 20 évvel fiatalabb párral. Így is lehet. De az is egy út, hogy tudomásul veszem mindazt, amire eddig képes voltam, és kíváncsi vagyok arra, hogy tudnék-e mást is kezdeni az életemmel. Elsősorban belül zajlik ez a folyamat, és ilyenkor azt látjuk, hogy az illető egyszer csak pályát módosít, elköltözik otthonról, és egy teljesen más közegben kezd új életet.” – mondta a terapeuta.
Adódik a kérdés, hogy mi lesz mindazokkal, akikkel együtt haladtunk idáig – hogyan alakulnak a kapcsolataink a válság közben és után?
„Amikor ide érkezünk, kérdés lesz, hogy a párunk vagy az, akivel megosztottuk addig az életünket, ugyanazt az utat hogyan járta be, hogy a közösen eltöltött idő közelített bennünket egymáshoz, vagy távolított. Ha távolított, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ebben az eltávolodott minőségben szeretném-e élni a párkapcsolatomat tovább, vagy keresek valaki olyat, akivel az élet második felét nagyobb közelségben élhetek. Ha a párok között nem nőtt idővel a távolság, akkor nyilván lehet egy témájuk, hogy az életük második felét hogyan éljék közösen. Az élet velejárója a változás, függetlenül attól, hogy mi akarjuk, vagy nem akarjuk. Akinek gyereke van, annak a gyerekei felnőnek, elmennek, és ezáltal egy teljesen új élethelyzet teremtődik az egyén és a pár életében is. Aztán amikor unokák jönnek, az megint egy olyan új élethelyzet, ami kérdéseket vet fel. – magyarázta Somogyi Erika.
Az, hogy ki hogyan viszonyul a korhoz, többek között azon is múlik, hogy milyen családi példák vannak előtte.
„Azon gondolkodtam, hogy 40-50 vagy 60 évvel ezelőtt sokkal kevésbé rugalmas mintákat kaptak az akkori életközepüket élő emberek, tehát sokkal jobban ki volt jelölve az út, egyértelműbb volt már szinte gyerekkortól kezdve, hogy melyik életkorban mi várható. Azt gondolom, hogy a kiszámíthatóságánál fogva talán könnyebben lehetett ezeken a különböző életszakaszokon átmenni, mert jobban fel lehetett készülni rá. Ma ezek a minták nagyon rugalmasak és sokfélék, tehát kevésbé lehet készülni rá, és sokkal inkább az embernek magának kell kijárni a saját útját. Emellett a munkahelyi nyomás is nagy, ami munkavállalóként arra kényszeríti az embert, hogy újból és újból átvizsgálja önmagát és önmagában keresse a változás lehetőségét.” – fogalmazott Somogyi Erika.
Az idő múlását a tortán évente gyarapodó gyertyákon túl a lelki változásaink is jelzik, amelyekből beazonosítható az életközepi krízis időszaka.
„Olyan helyzetekben, amelyekben régebben örültünk, elvész az örömérzés, vagy már nem izgalmas az, ami korábban érdekes volt számunkra, vagy nehezen tudunk aludni, kevésbé vagyunk motiváltak – ezek mind olyan érzések, amelyek jelezhetik, hogy változóban vagyunk. Jelzés az is, hogy esetleg a párunkkal addig bejáratott menetrend már nem tesz boldoggá, elkezdünk elégedetlenkedni, diszkomfort érzéseink lesznek, és korunkat tekintve az életünk közepe felé tartunk, érdemes feltenni pár kérdést. Ilyen kérdés lehet az, hogy hol is tartok, mit értem el eddig, és mit vinnék tovább, mi az, ami kimaradt, mi az, amire vágynék még, mit lenne jó máshogy csinálni, és hogyan máshogy. Nyilván az is fontos, hogy van-e eszközöm ahhoz, hogy változtassak. Tehát a megküzdési stratégia egy nagyon érdekes kérdés, azaz, hogy mire vagyok én kondicionálva?” – mondta a szakember.
Adódik a kérdés, hogy hol van a megnyugvás, mikor és mivel tud véget érni a folyamat?
„Optimális esetben az elfogadásnál van a vége, hogy elfogadom azt, hogy halad az életem, hogy változok, és hogy egyre kevesebb az, ami még előttem van, és egyre több, ami mögöttem. És talán a megnyugváshoz hozzá tud segíteni az is, hogyha meg tudom találni az értelmét annak, amit eddig éltem, és tudok értelmet vizualizálni az életem hátra levő részébe is. Azt gondolom, ez az időszak nem feltétlenül krízis, inkább egy fejtörősebb, gondolkodósabb időszaka az életnek. Krízis akkor, ha az előtte levő szakaszokon úgy jutottunk túl, vagy úgy vergődtük át magunkat, hogy nagyon sok hiány, nehéz érzés, akár veszteség maradt feldolgozatlanul, elrendezetlenül. Hogyha folyamatában megküzdöttünk azokkal, amit hozott az élet, akkor azt gondolom, hogy csak egy belül rendezkedősebb időszakként éljük meg a változókort. Segíteni tud, ha hiszünk abban, hogy változni szabad, és hogy a változás hozhat jó dolgokat is.” – hangzott el a Lélektükörben.
Gombár Gabriella
A teljes beszélgetés az alábbi linken tekinthető meg:
