Idén november 11-én emlékezünk meg az első világháború befejezésének 100. évfordulójáról, a „Nagy Háborúban” harcolt és hősi halált halt pécsi katonák tettei előtt ebből az alkalomból fejet kell hajtani. Az alábbiakban a pécsi 19. honvédgyalogezred a Kárpátokban végrehajtott kilátástalannak tűnő missziójáról olvashatnak.
Száz éve, 1918. november 11-én ért véget a „Nagy Háború”, melyet megannyi pécsi hős felmenője élhetett meg és melynek során rengeteg pécsi katona harcolt és halt hősi halált. Egyik legfontosabb küldetésük a Kárpátokban zajlott, nem akármilyen végkifejlettel.
A kárpáti front 1915 elejére meginogni látszott, az oroszok betörése az Alföldre és Erdélybe is a küszöbön állt. A pécsi katonák 1915. január 10-én indultak a frontra az oroszok ellen, az Uzsoki-hágó visszafoglalásáért. A szokatlanul hideg, olykor mínusz 20 fok alá süllyedő hőmérséklet azonban nagymértékben nehezítette a komolyabb hadműveletetek kivitelezését.
A kimerült katonáknak pihenésre lett volna szükségük, de mégis parancsot kaptak arra, hogy nyomuljanak Przemyśl felé és szabadítsák fel az ott található várat. Így kezdődött a Nagy Háború legnagyobb téli hegyi csatasorozata, azaz a „kárpáti téli csaták”, melyekben a fáradt magyar és pécsi katonák százai haltak meg, a várat végül pedig nem tudták elfoglalni. A harcok a beszámolók szerint rendkívül elkeseredettek voltak, a befagyott, vagy töltény nélkül maradt fegyvereiket használni képtelen katonák puszta kézzel estek egymásnak a hatalmas hóban, szuronyaikkal és puskatussal ölték egymást.
Az ezred később Rónafüred felé indult azzal a céllal, hogy Tiha érintésével lépjék át a magyar határt és Butlánál megkerüljék az orosz sereget, oldalba támadva őket. Ez „papíron”, avagy „elméletben” nem volt bonyolult misszió, azonban egy kilométeres magasságban, jeges, behavazott hegyekben az ezred nem tudta a napi menettávokat sem tartani.
Gondoljunk csak bele: kemény mínuszokban, a szabad ég alatt kellett aludniuk, ételük szinte semmi nem volt (az ellátmány is elakadt a hegyekben), nem csoda hát, hogy harci kedvük egészségükkel egyetemben jócskán megcsappant. A korabeli beszámolók szerint minden egyes kárpátokban eltöltött reggel a pécsi katonák arra ébredtek, hogy 20-30 társuk halálra fagyott, másokat pedig segélykiáltásaik után találtak csak meg és ástak ki a rájuk hullott vastag hóréteg alól.
Január 30-án a Jasiowiec hegy lábánál az előrehaladás megrekedt, jól bebiztosított orosz tüzérségekbe botlottak minden irányban. A parancs továbbra is az volt, hogy támadni kell az oroszokat, ami viszont már csak szemből volt lehetséges. Erről a szörnyű helyzetről így írtak az ezred naplójában 1915. január 31-én:
”Pont 18 órakor megindultak a zászlóaljak. Eleinte a beálló sötétség és az elől húzódó ritka bokrok leple alatt sikerült pár száz lépést előrenyomulniuk. Amint azonban kiléptek a bozótból, hatalmas tüzet kaptak az orosz árkok felől. Hat orosz géppuska kereszttüze tűzfalat képezett melyen nem tudtak áthatolni, így a támadás megállt.”
További kísérleteket is tettek az előre nyomulásra, de azok is sikertelenek voltak. Végül visszarendelték az ezred csapatait. Ez joggal tűnhet vesztett helyzetnek, azonban a kíméletlen és elkeseredett harcoknak köszönhetően az oroszok is inkább elhagyták a pozícióikat, kivonultak Magyarországról, a határtól nem messze fészkelték be magukat újra, a hágót viszont nem tudták visszafoglalni.
Akár úgy is nézhetjük, hogy az erkölcsi és a hosszabb távú győzelem a pécsieké volt. Nagy áldozatokkal járt, de nagy eredménnyel is. A pécsi ezred tagjai számára az otthon, a gyerekük, a feleségük, a családjuk egyet jelentett a hazával és a haza védelmével. A hazájukért pedig ők képesek voltak az életüket áldozni, és mindezzel példát mutatni a későbbi nemzedékek számára.
Forrás: Nagy Háború történelmi portál
