Lovakhoz kötött, kibelezett, izzó vassal csonkított, majd pedig felakasztott vagy lefejezett bűnözők. Sok száz évvel ezelőtt Pécsett egy kivégzés show-műsor volt, és több olyan hely is található ma a városban, melyek ezeknek a kegyetlenkedéseknek adtak helyet.
Ahhoz, hogy a Pécsett történt kivégzések menetét és szokását megismerjük, érdemes felidézni egy több mint 600 évvel ezelőtti esetet. Előre szólunk, Vörös Márton, volt pécsi főlevéltáros A Széchenyi tér regénye című művében olvasható történet elég brutális.
Miután az egyetemalapító Lajos király meghalt, csak lány utódot és a hatalomért hadakozó főurakat hagyott hátra. Az urak Durazzói Károlyt akarták a trónra, Lajos özvegye, Erzsébet királyné pedig a lányát, Máriát. Először Károlyt gyilkolták meg a királyné hívei, majd Erzsébetet ölték meg az ellentábor martalócai. Ezután egy Erzsébet-ellenes bán, Horváthy János csapatával betört Pécsre, ahol a püspök a királyné mellett állt ki. Horváthynak a püspökre fájt a foga, de a püspökvárba nem tudtak bejutni. Mária férje, Zsigmond király elfogatta a bánt és halálra ítélte bűneiért.
A kivégzésre a főtéren került sor (mint akkoriban minden kivégzésre), ez azonban durvább volt az átlagnál. Először hozzákötötték egy ló farkához, ami párszor körberángatta a téren. Vigyáztak viszont arra, hogy a bán túlélje, hiszen várt még rá egy meglepetés. A főtéri hóhérok ugyanis ezután izzó vascsipeszekkel kezdtek el kitépkedni darabokat Horváthy húsából. A szétcincált tetemet ezt követően négybe vágták, és Pécs négy városkapujában tűzték fel darabjait egy-egy karóra.
A korabeli hazai kivégzések egyébként hasonló modorban zajlottak, a szétkínzott – és gyakran félig-meddig kibelezett – halálraítéltnek megváltás volt a lefejezés, vagy az akasztás. A nép viszont imádta a halálig trancsírozott bűnözők szenvedését nézni, sőt a nézők a félholt elítéltek utolsó imádságát például rendre egy emberként nevették ki, vagy kiabáltak be trágárságokat neki, csak hogy a halálraítélt utolsó percei se legyenek túl szépek. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a megszálló törökök kiűzése után egyre kevesebb ilyen show-műsorként is értelmezhető kivégzés történt a városban, az 1700-as években évente mindössze 6-8 gonosztevőt küldtek halálba Pécsett.
Csak az 1700-as évek végén vetettek véget a fenti, kegyetlenkedős és szórakoztató kivégzéseknek, a humánusság jegyében maradt helyettük a szimpla akasztás, vagy a lefejezés, a katonabűnözőket azonban lelőtték. Egészen az 1800-as évekig tartottak kivégzéseket a téren, ahonnan 1822-ben került át a vesztőhely a Ledinára, az úgynevezett „Akasztó dombra”, ami pár méterrel volt csak lejjebb, mint a dombon ma is álló és látogatható Zsolnay Mauzóleum.
Míg a főtéren zajlottak az intézményesített és látványos gyilkosságok, a hóhér (vagy hóhérok) a Citrom utcában laktak, mikor azonban az „Akasztó domb” lett a kivégzések helyszíne, a hóhérlakot is átköltöztették a vesztőhelyhez közeli balokányi temető területére. Így a hóhérnak nem kellett sokat sétálnia a munkahelyére, ami azért is fontos, mert egy akasztás nem volt épp könnyű meló. A halálraítélten kívül nem csak a hóhér kellett hozzá, hanem két-három hóhérsegéd is. Az elítéltet a bitófához állították, ami egy fa oszlop volt. Kötelet kötöttek a lábára, ráállították egy sámlira, a nyakába akasztották a hurkot, majd a hóhérlegények elkezdték az oszlop mögül húzni a kötelet, így lényegében nem is megfojtották a bűnöst, hanem elroppantották a gerincét. Ha az illető nem akart meghalni, a létrán mellette álló hóhér kitekerte a nyakát.
Az „Akasztó domb” 1843-ig üzemelt, utána Zsolnay Vilmos vette meg a területet, ahova többek között a porcelángyár munkásainak építtetett szállókat. A mauzóleumot a gyáralapító Zsolnay Vilmos 1900-ban történt halála után fia, Miklós emeltette, és ugyan annak tükrében elég morbid ötletnek tűnik oda temetni az egyik legismertebb pécsi iparost, ahol mindenféle bitangnak törték ki a nyakát, de a domb ennél sokkal többet jelentett a gyáralapítónak. A kedvenc helye volt állítólag, ahonnan nem csak birodalmát, a gyárat látta elterülni, de szeretett városát is.
Forrás: Vörös Márton: A Széchenyi tér regénye, Aranyosfodorka, Pécs Lexikon, Zsolnay Kulturális Negyed
